Egy jó blockbuster

Tom Cruisenak idegenekkel kell harcolnia, hogy megmentse a világot. Ezt már átéltük egyszer, nem? Sőt, azt is átéltük már egyszer, hogy olyan filmet nézünk, amiben valaki folyton újraéli ugyanazt a napot… Akkor talán mi is időhurokba kerültünk? De nem, ne aggódjon senki: bár egyes momentumok ismerősek lehetnek (mondjuk ki: hollywoodi módra „újrafelhasználtak”), A holnap határa kifejezetten frissítő, jó szórakozást jelent.

Ha a néző lenyeli a békát, és elfogadja – az amúgy rögtön a film elején lefektett – szabályokat (az idegenek olyanok, amilyenek, ez a napmegismétlős-időutazós sztori meg úgy van, ahogy van, mert csak), akkor egy igen jó filmet élvezhet végig. Háborús mozi ez, alapvetően, csak persze ma már egy klasszikus világháború fura lenne, hiszen ­– ahogy Ukrajnában vagy Afganisztánban látjuk – ma már másfajta harcomodorral érvényesítik érdekeiket az országok. Ezért van, hogy ma már Z világháború van, meg idegenekkel szembeni csaták Los Angelesért – ebbe a sorba illeszkedik A holnap határa, csak éppen a lineáris történet helyett egy igen ügyesen felturbózott, csavaros sztorit láthatunk. Igen, ennek az a módszere, amit tucatnyi filmben láttunk már, a folytonos újrakezdés-időutazás, és – akkor itt gyorsan tegyük hozzá ezt is – az idegenekben sincs sok fantázia, századjára is ugyanaz a gyenge pontjuk, és a mozgásuk/kinézetük is ugyanazokat az algoritmusokat felhasználva készült mint rengeteg másik filmben.

De felüdülés végre egy olyan blockbustert látni, aminek végre van dramaturgiája – sőt, kifejezetten jól meg van írva, kihoztak mindent a „napújrakezdéses” lehetőségből, amit csak lehetett. Hősünk zsákutcákba fut, rossz megoldásokat erőltet, új és új dolgokat fedez fel – és a néző vele együtt éli át mindezt. Ráadásul sosem tudhatjuk, hogy amit látunk, az hanyadik „újrajátszás” – ez ad egy új csavart a dologba, amit az alkotók rendesen ki is használtak. Szóval tényleg kihozták a helyzetből a maximumot: pörgős a film, és nagyon durván berántja a nézőt is a világába, az izgalmak közepébe.

Ebben nyilván része van annak is, hogy a párbeszédek is királyul csattannak. Semmi erőltetettség, semmi túl nagy pátosz, egyszerűen élvezetes. A humor is a helyén van: nem onnan lehet tudni, hogy most poén hangzott el, hogy a szereplők röhögnek valamin, hanem a nézőtér vihog fel egy emberként. A karakterek is rendben vannak – nem lehet azt mondani, hogy hű, de mélyek lennének, de elég különlegesek ahhoz, hogy emlékezzünk rájuk. Tom Cruisenak meg Emily Bluntnak meg a többieknek nem kell megerőltetniük magukat, hogy hozzák a bonyolult figurákat, de egy ilyen, alapvetően akcióorgiára építő filmbe épp jók.

És, igen, ott van még az a bizonyos akció. Ami fel van turbózva egy kis sci-fivel, egy kis alien-látvánnyal, de nem esnek túlzásokba – ennek eredményeként ez a leglátványosabb partraszállós-háborús mozi, amit az elmúlt évtizedben bemutattak. Biztos az is benne van, hogy ugyanazokat a jeleneteket kicsit másképp többször is megnézhetjük, így a kamerarángatás ide, vilámmgyors vágások oda, alaposabban ki tudjuk gyönyörködni magunkat egy-egy zuhanásban vagy robbanásban, midenesetre a látvány ütős. És nem csak úgy öncélúan látványos: eléri, hogy totálisan a hatása alá kerül az ember kaotikus, véres, csonttörő és ugyanakkor az adrenalint az egekbe lövő a háborúnak.

A holnap határa nem az intelligens sci-fi, hanem a látványos akciófilm kategóriába tartozik, de abból kifejezetten csúcsminőség. Nem veszi palira a nézőt, kiszolgálja minden szinten az igényeit, és így azt a néhány megbotlást a sztoriban, vagy mondjuk a kétségtelenül gyengébb befejezést könnyedén meg lehet neki bocsátani. Michael Bay meg a többi blockbuster-rendező elmehet nyugdíjba: Doug Liman a Bourne-filmek után ismét bebizonyította, hogy ő jobban tudja, hogy kell jóféle nyári látványmozit csinálni.

Swing Karácsony Gájer Bálinttal
Swing Karácsony Gájer Bálinttal

Gájer Bálint először ad koncertet a MÜPÁ-ban december 7-én.

Jegyvásárlás