A filmművészet történetének hajnalán (bár talán még most is épphogy csak pirkad) folyamatosan feltűntek olyan extrém kísérletek, mint a piros-zöld szemüveges háromdimenziós, vagy épp a szagos mozgóképek létrehozása. Ezek a próbálkozások nem nyertek igazán teret a mozikban. Azóta sem tarol a háromdimenziós interaktív Gyűrűk ura, és hál' istennek nem árasztanak hullaszagot az ülések, ha zombifilmre ülünk be. Az orr, az ízlelőbimbók, de a szem is olyan érzékszervek, amelyeket be lehet csapni, csak meg kell találni hozzá a tökéletes eszközt. Tom Tykwer a szagok és illatok illúziójának megteremtésével próbálkozott a Parfümben. Sikeresen.
Egy franciaországi kisvárosban a fiatal parfümkészítő tanonc kegyetlen halálra ítélését ünnepli a főtéren összegyűlt tömeg, közben olyan elkapott sikolyokat hallunk, mint a "megölted a nővéremet!" "pusztulnod kell!", "halál rá!" stb. Ezután huszonkét évvel korábbra ugranak az események, és elkezdődik a parfümkészítő tanonc élettörténete. A helyszínek váltakoznak, a bűzös halpiac után a kis Jean-Batiste beszippantja a természet majd a bőrcserző műhely szagát, később a városban felfedezi a parfüméria bódítását, egyszer pedig egy asszony illatát. Innen pedig elindul egy zseniális képességgel megáldott félkegyelmű ámokfutása.
A film nyitó képekor egy hatalmas orr jelenik meg a vásznon, ahogy lassan ki-be szippantja a levegőt. Az orrhoz tartozó fej árnyékban van, nem látjuk, és amint megcsörren egy külső hang, a főszereplő orr félénken visszahőköl az árnyékba. Ebben a rövidke képsorban érzékelteti Tykwer főhősének különleges képességét (vagy ekkor még csak úgy tűnik, heppjét), ugyanakkor félénkségét, a társadalomban elhelyezkedni képtelen voltát. Egy olyan embert ismerünk meg, aki a film utolsó negyedórájáig az égvilágon semmi érzelmi fejlődést nem mutat. Bár szaglását és illóolaj készítő tudását folyamatosan és ösztönösen fejleszti, csak életének utolsó évében, mikor is egy Hieronymus Bosch képeire emlékeztető jelenetet teremt, dereng neki halványan, mi lehetett igazából az az illat, amit akkor érzett, amikor egyszer régen látott egy vérvörös hajú nőt.
Bár van egy negédes, kissé cinikus narrátora a filmnek, aki olykor-olykor varázsmesét teremt Jean-Baptiste történetéből, alapvetően a fiú szemszögén keresztül látjuk a világot. És ez az, amitől igazán érdekes, hiszen a rendező, a film nyelvével, a képek erejével adja vissza a millió és millió szagtól nyugtalan főhős érzéseit. Amikor megérez egy szagot, akkor látunk egy közeli képet az adott tárgyról, helyszínről (alma, fa, bőr, béka, parfüméria, piac, bármi), gyorsan ráközelít a kamera, majd eltávolodik tőle: tisztán gyönyörű színekben látjuk egy pillanatra, de csak annyi ideig, hogy az az érzése támadjon ez az embernek: éreztem valami ismerős illatot, mi is volt ez? Még egy pillanatig kellett volna látni a tárgyat (érezni az illatot), és fel sem merülne gondolkodni rajta. Tom Tykwer a formákkal, a kameramozgással, a film ritmusával teremti meg azt az érzést, hogy a mozinéző ismeri a filmbéli szagokat. Megfoghatatlanul, vagy épp nagyon erősen, attól függően mit kíván meg a történet.
A főhőst játszó Ben Whishaw nagyszerűen hozza ezt az érzelmi megnyilvánulásra képtelen, hol megszállottan kísérletező, hol gyermekien erőszakos és kíváncsi, hol hideg, kegyetlen figurát. Kevés beszédével, olykor megfoghatatlanul bizonytalan, nyugtalan, bizalmatlan arckifejezésével, szögletes mozgásával teremti meg az emberi kapcsolatokra nehezen képes félkegyelmű zseni karakterét. Csak azokkal képes normális interakcióra, akik csodálják és elismerik képességét. Ilyen a kiöregedett, ódivatú parfümkészítő mester szerepében Dustin Hoffman, akinek rizsporos arca és bohókás játéka a filmben az egyetlen humorforrás. Gratulálunk neki ezért!
