Egynyári film. Nem attól lesz egynyári, hogy egy aktuális nyárhoz kötődik, hanem attól, hogy nyáron nézzük, általában elég is egyszer − de akkor jólesik, mert bájos, kellemes, könnyed.
Egynyári filmet nem is olyan könnyű készíteni, hiszen a pátosz, a klisék és a giccs egészen ideális arányú egyvelegét kívánja meg, olyan témákkal, mint az örök szerelem, a nyaralások szépsége, az élet értelme vagy éppen az ízek és étkezések kapcsolatépítő ereje. A jobb napokat is látott Lasse Hallström rendszeresen szállítja hol az egynyári, hol az egyéb „egyes” filmeket. Szerencsére ezúttal meglehetősen ízlésesen keverte az unalomig ismert összetevőket, hogy valóban élvezhető és szerethető szórakozást nyújtson – nyárias, könnyeden komolykodó, főzős mesét.
A helyszín Franciaország déli része. Érkezik egy indiai család, kiváló konyhakultúrával, ízekkel és egy tehetséges ifjúval, aki előtt szakácsként óriási jövő áll. A soviniszta franciák viszont nehezen fogadják be őket, mondván, kinek kell indiai étterem egy „kulturált közegben”, ahol ilyen-olyan csillagokkal dicsekvő francia étterem is működik. A francia csillagos ötös étterem kemény tekintetű, elegánsan őszülő tulajdonosa, egy bizonyos Madame kifejezetten arrogánsan áll az idegen famíliához, rossz hírét kelti a nehezen megnyitott indiai étteremnek, egyszóval aljas módszerekkel trükközik. Értjük szegényt: a keleti perpatvar-fészek éppen az ő jó hírű, szuperelegáns, sokvillás és fehér abroszos épületével szemben működik. A konok, sokat látott indiai családfő és jólelkű gyerekei nem hagyják magukat, felveszik a versenyt a hazai pályán játszó nővel. Mindeközben kiderül, az idősebb fiúnak vérében van ugyan a nagybetűs Konyhaművészet, de az indiai étteremben nemigen képes kibontakozni. A Madame csúcskonyhája ellenben épp egy ilyen remek ízlésű, fiatal tehetségre vár…
Végül persze mindenki mindenkivel összeölelkezik, egyetlen nagy családot alkot indiai a franciával, lesz itt bájos időskori szerelem és pironkodó ifjú bájolgás is – és nincs is ezzel semmi baj. Hallström pontosan tudja, mennyi provence-i tájkép, mennyi esti tűzijáték, főzés, fűszercsipegetés, evés-ivás és tánc kell ahhoz, hogy a néző konstans jókedvvel töltsön el két órát a hűs moziteremben. Remekül lüktető zenék (A.R. Rahman kitett magáért), csillogó és szemnek jóleső képek, kedvesen sablonos párbeszédek vezetik végig a nézőt ezen a faék egyszerű, de pozitív és kellemes tempóban elmesélt történeten. Itt már annyit sem kell izgulni, mint anno a Csokoládé közben, minden szinte vajon csúszik a végső boldogság felé, megjön a kedvünk jókat enni, utazni egyet Provence csodás vidékén – jó adag életkedv sűrűsödik ebben a moziban. És itt az ismét fantasztikus Helen Mirren, aki szinte mindegy, mit játszik, elegáns és karakteres, magára vonzza a kamerát, telitalálat a Madame szerepében. Az indiai papát Om Puri igencsak meggyőző életkedvvel kelti életre, méltó riválisa-társa Mirrennek. A többiek meg köszönik, jól vannak, nem hírességek, nem is akarjuk díjazni őket, kedvesek úgy, ahogy vannak.
Az egynyári film jó dolog. Szükségünk van rá, még ha el is felejtjük pár nap múlva, mert akkor, egy bizonyos pillanatban éppen tökéletesen megfelel: vacsora után, desszertnek is ajánlható.
Pontszám: 7/10
