Nem tudunk semmit, érezhetjük a film első képsorait figyelve. Vagy mégis? Valahol, némi fénypászmát beengedő félhomályban, virágzó, húsos szirmú növények között időzik a kamera az első képkockákban. Lassan meglátjuk a hason fekvő nőt, harisnyás lábától félhosszú hajáig. Ennyi.
A szuggesztív bevezető után megismerjük történetünk szereplőit és leköt minket a 40-es házaspárok mindennapjait megrajzoló történet. A feszültség pedig erősen hat, mégpedig a film aranymetszéséig - a kérdés az, hogy a történet három központi nőalakja közül ki és hogyan hal majd meg az elkövetkezendőkben (persze valamennyiük haja nagyjából egy színű és hosszúságú, csak hogy ennyivel se lehessünk okosabbak).
Mire azonban kiderül, hogy a szépséges pszichiáternő holttestét keresi a rendőrség, addigra már igencsak érdekeltté válunk abban, vajon hova fut ki ennek a négy házaspárnak a története, melyik kapcsolat éli túl ezt az egyszerre jelentkező, kiáltó krízis-időszakot. Melyet egyetlen figura eltűnése okozott.
A történet elején a pszichiáternő (Barbara Hershey) előadást tart, melynek során a "bizalom" az egyik kulcsszó. Kulcsszó lesz az mindvégig - ez nyitja-csukja majd a filmben a halódó-feléledő emberi kapcsolatok szövevényes be-kijáratait.
Már önmagában is érdekes, amit a házasságról, szerelmekről megtudhatunk itt a párok szituációi alapján (ugyanis a legtöbb jelenet páros, a legváltozatosabban váltogatott szereplőkkel...), a sodró dramaturgiának köszönhetően azonban a szálak összekuszálódnak. Ám nem lehetetlenül-krimisen komplikáltan, hanem ha van ilyen: egyszerűen bonyolódnak, életszerűen. Mint amikor nem tudunk arról, hogy valaki, akit ismerünk, ismer másvalakit, akit máshonnan ismerünk. Nem csavaros történet tekereg majd' követhetetlenül, hanem, mint a mi életünkben: a maguk természetességével történnek a dolgok. (Más kérdés, hogy ez a fajta trivialitás mégis bonyolultabb, árnyaltabb, mint egy jól kiötölt rejtélyes thriller-történet furfangjai.)
A csalfa rendőr, Leon (Anthony LaPaglia) épp azután a nő után nyomoz, aki a felesége pszichiátere volt. Leon az, akin át-átfutnak a szálak, így valamiképp kissé kiemelkedik a többi szereplő közül (ez a centrális szerep eredeti, gyakran mókás helyzeteket is produkál számára; az egyik ilyen az, amikor szeretőjéhez kényszerül menni a halott nő cipőjének lefoglalására, majd összefut annak férjével, akivel nem sokkal azelőtt a férfilét nagy kérdéseit vitatták meg részegen a piszoárnál).
A krimi-szál iránti érdeklődés természetesen tovább él a nézőben a második "félidőben" is. A Lantana azonban több egy "ki tette"-thrillernél. A műfaji kategória nem is lenne helyes. Bár megpendíti annak húrjait, gyanúba keveri a megfáradt férjet (Geoffrey Rush), a feltételezett homoszexuális szeretőt és a becsületes, ifjú házas szomszédot is - a műfaji játéknak nehéz bedőlni. Mert mikorra már mindenre fény derül, mi is megértjük: nézői tudásunk a fekete-fehér tényeket tekintve nem is volt annyira korlátozott, mint azt az elején gondoltuk. Talán nem is az a fontos, hogyan halt meg az a nő (más kérdés, hogy mégis van egyfajta sorsszerűség az ő történetében is, kivált, miután közelebbről megnézzük a férjét az ő gyászával, magányával).
Ami ennél sokkal lényegesebb, amiről valóban többet tudunk meg a történet végére, az a szerelem, egy ritkán célba vett korban: a negyvenesekében. Négy házasságot bolygat meg a pszichiáternő halála - évekkel korábban elhunyt kislányának tragédiájáról még ennyit sem tudunk. A szeretőt tartó rendőr gyors ütemben hátrál ki a kapcsolatból, miközben bevallja, mindvégig szerelmes volt a feleségébe, és miközben egészen kevés jelét mutatta ennek. Mi másért járt is volna pszichiáterhez Sonja (Kerry Armstrong), aki tökéletesen megérzi megcsalatását. Ez a kapcsolat még megmenthető - egy hajszálon függ a léte ugyan, "hála" a kommunikáció, őszinteség hiányának. Úgy tűnik, minél feljebb haladunk a szereplők értelmiségi-társadalmi ranglétráján, annál fagyosabb a légkör: a pszichiáternő érzi, hogy valami nincs rendben, a férj, az egyetem dékánja némán tűr, de nem beszél. (Ironikus módon ő kérdezi majd meg egy megfelelő ponton Leontól, hogy megcsalta-e a valaha a feleségét). A pohárhoz nyúl ő is, akárcsak a szerető (Rachael Blake), akit a záróképsorokban ugyanúgy látunk, mint kezdetben: whiskey-s pohárral a kezében az ablaknál táncolva, korántsem boldogan.
Mint ahogy senki sem boldog itt, kivéve szegény, sokgyerekes fiatal házaspárt. Ők boldogok, láthatjuk, az utolsó képek tablószerűen mutatják be a szereplők sorsának alakulását. De a boldogság lehetőségét villantja fel a kétgyermekes rendőr visszatalálása is, ő küzdött a legtöbbet ezért. Geoffrey Rush figurája pedig marad, amilyen volt: önmagát a sorsnak átadó, végtelen magányos férfi (valamelyik tengerparti csupasz sziklán).
