Ez az a film, amiben a készítők nem vacakoltak: már az első pillanatokban felfedi magát a gonosz, és gyilkol is. Ebben a filmben az a csavar, hogy nincs csavar. Vannak hibái, de még így is szerethető.
Kinek ajánljuk? Azoknak, akik még nem untak rá a szellemekkel riogató rémmozikra, és nem szokták égve hagyni éjszakára a villanyt.
Minden gyerek tudja, hogy a sötétben szörnyek lapulnak (a pofátlanabbak még az ágy alá is bemásznak), de elűzésükhöz nem kell profi szellemirtóhoz fordulni. Elég égve hagyni a villanyt. A kiművelt horrorrajongók tisztában vannak azzal is, hogy a rémpofák, Drakula gróftól a vérfarkasokon át Freddy Kruegerig mind éjszakai műszakban dolgoznak, de az egész egyszerűen fényérzékeny kísértet ötlete mégis csak 2013-ban jutott eszébe valakinek. Az illető David F. Sandberg volt, aki egy alig háromperces horroretűdben játszott el a gondolattal, olyan hatásosan, hogy néhány producer fantáziát látott egy egész estés verzióban is.
Igaz, nagy kockázatot nem vállaltak, a műfaj népszerűsége töretlen, sőt, úgy tűnik, mintha mostanában kizárólag ijesztgetős horrorok készülnének. Nagy különbség sajnos nincs köztük, akad ugyan néha egy-egy izgalmasabb darab (például az Insidious vagy a Démonok között első részei), de még azok is az unásig ismert klisékből dolgoznak. A feszültséget mindegyik a jump scare-ek halmozásával akarja megalapozni – így hívjuk azt, amikor a szereplőkre és a nézőkre olcsó, szekrényből előugrálós ijesztgetéssel próbálja ráhozni a frászt a rendező és nem a feszültség felépítésével –, és általában a fináléig kell várni, hogy kiderüljön, milyen röhejesen mondvacsinált a gonosz motivációja.
Az Amikor kialszik a fényben szerencsére nem húzzák feleslegesen az időt. Nincsenek baljós előjelek vagy a néző dobhártyáját amortizáló sokkeffektek, rögtön az első jelenetben felfedi magát, és egyből gyilkol is a női alakot öltő kísértet. Az arcát ugyan nem látjuk, hiszen a lámpa felkapcsolásakor eltűnik, de pont ettől ijesztő. Ott van mindenhol, és mégsincs.
Túl sokat bűn lenne elárulni a sztoriból (megteszi ezt helyettünk az előzetes), a lényeg, hogy a horror szabályainak megfelelően itt is egy családot terrorizál a szörny, és persze egy kellemes külsejű fiatal lánynak (Teresa Palmer) kellene szembeszállnia vele.
Az üdítően rövid, alig 80 perces film egyáltalán nem újítja meg a műfajt, sőt vannak hibái bőven – egyik színész sem itt nyújtja élete alakítását (ezen a gyatra magyar szinkron sem segít), a dialógokban pedig feleslegesen mondanak ki mindent –, de látszik rajta, hogy valódi szerelemprojekt. Amennyire lehet, Sandberg próbálja kicselezni a nézői elvárásokat (az igazi csavar nála az, hogy nincsenek túlgondolt csavarok), és a szűkös költségvetésből is előnyt kovácsol. Számítógép által generált effektek helyett többnyire old school trükköket használ, de valójában akkor a legijesztőbb a filmje, amikor nem látjuk, csak sejtjük a sarokban lapuló rémséget.
Tény, hogy egy vérprofi Démonok közötthöz képest az Amikor kialszik a fény olcsó B-filmnek tűnik, de pont ez a fésületlenség adja a báját. Ráadásul, ha nagyon szeretnénk, még azt is ráfoghatjuk, hogy a rémisztgetés álcája mögött egy nagyon is valóságos démonról – a depresszióról – ad elő egy tanulságos tanmesét.
Értékelés: 6/10
