Az ifjú amerikai művészembernél nehezebb sorsuk csak a bundából kimaradó, ezért hat-nullás állásnál bután néző magyar balhátvédeknek lehet, legalábbis ez derül ki a Fame ? Hírnév című remake-ből. Ez az 1980-as Alan Parker-musical újrája, mármint abban a tekintetben, hogy egy művészeteket oktató középiskolában játszódik, és a szereplői a lehető legváratlanabb pillanatban fakadnak dalra.
A Fame a nyolcvanas évek egyik meghatározó darabja volt, nyert két Oscar-díjat, szült egy sikeres tévésorozatot (hat évadon át ment az NBC-n), elindította Irene Cara karrierjét (a tévésorozat egy bizonyos Janet Jacksonnak adott kisebb lökést), volt miért emlékezni rá. Az újrára biztos nem fogunk 29 év múlva visszagondolni, ha vasvillát szúrnak a bal combomba, akkor sem tudnám eldúdolni a film egyik betétdalát sem. Az eredeti főcímének a szövegét is tudom, pedig 11 éves voltam, amikor először hallottam.
A kissé elitistának tűnő New York-i iskola diákjainak mindennapjait bemutató filmnek az a legnagyobb baja, hogy pont az nem derül ki belőle,milyen lehet egy ilyen iskolába járni. A 100 percbe zsúfolt történet a főszereplők négy tanévét mutatja be a felvételitől az érettségiig, ki lehet számolni, mennyi idő jut egy-egy év eseményeire, mennyire lehet koncentrálni a karakterek jellemfejlődésére és így tovább. Ne tessék találgatni, megmondom: semennyire.
A két lábon járó kliséhalmazok (a Dühös Fekete Színészfiú, a Nagyon Tehetséges Zongorista, Aki R'n'B-t Akar Énekelni, Mert Jó Hangja Van, a Naiv Színésznő, a Meleg Táncos, a Beképzelt Táncosnő stb.) csak átbukdácsolnak egyik jelenetből a másikba, nem mutatnak számottevő érzelmi fejlődést, és nem is úgy viselkednek, mint a 14-18 éves diákok tennék. A forgatókönyvíró képtelen volt a számos karakter történetét egy egésszé összefonni, az énekesek hol táncolnak, hol Shakespeare-t citálnak, a táncosok tökéletesen énekelnek, és így tovább, nekem fogalmam nem volt, hogy most akkor ki melyik osztályba jár, meg eleve, milyen elit művészképző az, ahová olyan csaj is bejuthat, aki még végzősként sem képes levetkőzni gátlásait, és egy egyszerű helyzetgyakorlatot megcsinálni?
A zenei és táncos betétek közül az utóbbiak sikerültek egy fokkal jobban, talán azért, mert a 22 éves rendező (eleve, milyen már, hogy Alan Parker székébe egy ilyen nyikhaj ült?) maga is koreográfus, és dolgozott már Britney Spears művésznővel, bizony, komoly ajánlólevél ez. Üdítő színfoltnak a hülye apja miatt állandóan klasszikusokat játszó, de titokban hiphopkarrierre vágyó csajt alakító Naturi Naughtont tekinthetjük, aki saját maga énekelt nem egy dalt a filmben, és tényleg jó hangja van, sőt színésznőnek sem utolsó.
A többiek között van profi, vadító mozgású táncos (Kherington Payne), akinek viszont szövege alig akadt, illetve teljesen átlagos, bármelyik Barátok közt-színésszel azonnal helyettesíthető sablonszereplő, akikről szinte üvölt, hogy nem nagyon lesz belőlük semmi. Különösen akkor látszik, mennyire semmilyenek a kölykök szerepére választott színészek, amikor a tanárokat alakító nevesebb pályatársaikkal van közös jelenetük: Charles S. Dutton, Kelsey Grammer vagy Megan Mullaly egy arckifejezéssel, pillantással, sóhajtással is lejátssza őket a vászonról.
Nagyon hiányzik a filmből az az ártatlanság, naivitás, és az a fajta drámaiság, ami Parker eredetijét jellemezte, amitől az egész történet hiteles volt és szerethető. A 2009-es verzió csak egy nagyon hosszúra nyújtott videóklip, esetlen színészekkel és nagyon rossz rendezéssel. Verdikt: 2/10, de csak Naturi Naugthon miatt.