Grace Kelly élete igencsak nehéz. Nem színésznő többé, mert csodálatos mód megházasodott, Monaco hercegnője immár, ám nem is igazi hercegnő, mivel nem tud jól franciául, alattvalóit nem ismeri, nem tud reprezentálni, és lovag sem érkezik fehér lovon az erkélye alá esténként. Grace Kelly igencsak nehéz életét még elviselhetetlenebbé teszi, hogy a nemzetközi helyzet fokozódik, az örökké pofátlan franciák adót akarnak kivetni Monaco nyomorgó népére. A hercegnő gondterhelt, nemes érzelmű férje nem tud kellő fondorlatossággal tárgyalni az elnyomó nagyhatalmakkal, így az aranyszívű Grace-re hárul a konfliktus megoldása. A világsztár feladata végül már nem más, mint a világbéke megteremtése. És láss csodát, színésznői lelke csodálatos beszédre ösztönzi, csorognak a könnyek, lemegy a nap, rózsaszín az ég, pislog a két nagy szem: Nicole Kidman szemei. És ezzel vége is a filmnek.
Grace Kelly élete a szemünk láttára válik kislányoknak szóló királylánymese nagymamásított vázlatává. Minden pillanatában döbbenetesen félreértett mozi ez: úgy telik el száz perc, mintha semmit nem láttunk volna, de tényleg semmit. A fenti tartalmi összefoglaló nem leegyszerűsítés: nincs lényeges cselekmény, a történet során egyetlen fajsúlyos, emberszagú vagy életszerű jelenet sem bukkan fel, a dráma pedig súlytalan, mint a tollpihe. Pedig a filmcsillag élete, pályájának rendhagyó alakulása erős drámai alapanyagot rejt, valódi emberi küzdelmet és naiv egyensúlykeresést, ám a ízléstelen rendezés és a láthatatlan színészi játék minden mélységet kiöl a témából.
Oliver Dahan rendező mindent megtett azért, hogy komolytalan műben gúnyolja ki a legendás színésznő örökségét. Már az első beállítások archaizáló képi világa, a retro színek, a szappanoperás vonósarzenál elárulják, mi vár a nézőre a következő száz percben, és ez csak egyre rosszabb lesz. Minden tökéletesen van világítva, régiesítve, beállítva, a nap állandóan süt valahonnan: mintha képeslapokat válogatnánk egy francia bolhapiacon. A filmzene nem éri be a vonósok és a zongora folyamatos hergelésével, olyan csodálatos klasszikusokat is bevesznek a hatásvadászatba, mint Erik Satie, Puccini, Ravel. Egy konkrét helyzetben mindez így fest: Grace és férje kicsit vitatkoznak azon, hogy a hercegnőnek kéne-e politizálnia – ilyenkor a kamera rátapad Nicole Kidman arcára, nagy szemeire –, majd miután a hangulat elromlik, Grace leül megnézni esküvői felvételeit, miközben szomorú operaária sipákol, és látjuk csodásan elmosott, erősen színes képekben, ahogy Nicole Kidman szeméből kicsordul egy könnycsepp. Mindez természetesen premier plánban.
Grace Kellyt nem látjuk, az ihlettelen Nicole Kidmant annál többet. A különben remek színésznő eltévedt félúton a szerepben: szépen néz, szépen mosolyog vagy szomorúan néz, szomorúan mosolyog, mintha csak egy modell „alakítását” látnánk. Álarcosbál, amit művel, de ebben valószínűleg nem ő a hibás – ennyit vártak tőle, vagy egyszerűen nem hagyták, hogy létezzen a szerepben. A herceg Tim Roth tolmácsolásában egy fokkal érdekesebb karakter, de valószínűleg neki is megtiltották a mélyebb játékot: ilyen jelentéktelen és szürke alakítást talán sosem láttunk tőle.
Sokat kritizálták a Hitchcock és a A Vaslady című életrajzi filmeket, hogy felszínesek és egyszerűsítenek, ám a Grace – Monaco csillaga tükrében abszolút tisztességes darabok voltak. Ugyanis a Grace Kelly életéről készült, nem mellesleg az idei Cannes-i fesztivál nyitófilmjeként debütált mozi a szó legelemibb értelmében rossz: rosszul van megírva (a fikciós elemekről nem is beszélve), eljátszva, fényképezve és rendezve. Megnézni persze szabad, sőt, királylányos történetre vágyóknak egész jól is eshet, ám érdemes számon tartani: minden ízben hamis művel van dolgunk. Még Hamupipőkével is csúnya dolog lenne ilyet művelni, nemhogy egy legendás színésznővel.
Pont: 3/10
