Sean Durkin első filmje az elmúlt időszak legnyomasztóbb alkotása, amit azonban nem véletlenül jutalmazott a Sundance Fesztivál a legjobb rendezés díjával.
Martha (Elizabeth Olsen) csatlakozik egy közösséghez, ami önellátásra, tökéletes függetlenségre és szabadságra törekszik. A hippi életnek azonban ára van, nemcsak az ételen, de a bűnön, sőt, saját magukon is osztozniuk kell az együttélőknek. Amikor Patrick (John Hawkes) vezetésével betörnek egy házba, és megölnek egy embert, a már korábban is megkérdőjelezhető vezér nagy szavakkal szédíti a megrémült lányt, aki végül elszökik. A múltat lezárni azonban közel sem ennyire egyszerű.
A Martha Marcy May Marlene története tökéletesen kiszolgálna egy hagyományos thrillert is, Sean Durkin – aki forgatókönyvíróként is jegyzi a filmet – azonban ennél jóval többet ad nézőinek. Filmjével gondolkodik és gondolkodásra késztet. Hol húzódik a határ szekta és hitközösség között? Meddig tart a szabad akarat? Meddig vagyunk hajlandóak kompromisszumokat kötni, csakhogy ne kelljen szembenéznünk a kiábrándító valósággal? Ilyen és ezekhez hasonló kérdések tömkelegét teszi fel nekünk a rendező, de úgy, hogy egy percig se legyen lehetőségünk az objektív megfigyelő biztonságos távolságából megválaszolni őket. Együtt szenvedünk az ideális értékrendet és társadalmi berendezkedést kergető Marthával, és együtt rettegünk vele, amikor rájövünk, a leghangzatosabb eszménykép is mocsokká rothadhat, ha azt valaki személyes céljait igazoló üres lózungokká alacsonyítja. És ez az a pont, amikor Sean Durkin már nemcsak Patrick világáról beszél, hanem minden világról, ahol valaha is a magasabb rendű célok rózsaszín köde burkolta a valóság rettenetét.
Sean Durkin szupernyomasztó világát Jody Lee Lipes szupernyomasztó felvételei támogatják, nemcsak az esős szürkeségbe burkolózó, de még a napfényes képek is az elidegenedés szószólói. A film mindvégig fogva tart minket, veszengünk, s amikor egy percre a felcsendülő zene hangjaitól végre enyhülést remélünk, Sean Durkin akkor szembesít csak igazán: résen kell lenni, mert semmit sem lehet meg nem történtté tenni. A film végétől se várjunk igazi feloldozás: bár a film világában rekedő Marthával szemben nekünk talán van menekvés, de az biztos, hogy még napokig minket is elkísérnek a Martha Marcy May Marlene képei.
