Harry Potter és a félvér herceg

Változik a világ, és minden híreszteléssel szemben a progresszió sem veszett ki belőle egészen: még a világpremier előtt megtudtuk, hogy a hatodik Potter-filmet nem más értelmezői kör üdvözölte, mint a Vatikán (a szériát korábban kiátkozásokon edzett nyelvezettel ledorongoló) félhivatalos lapja, a L'Osservatore Romano. A lelkes klerikális recepció baljóslatú üzenet: ugyan miféle gótikus horrorba hajló fantasy az, amit még ők is a keblükre ölelnek? Nos, igencsak szordínós mulatság. És ha csak ennyi baj volna vele!

Pedig erős lélekkel vajúdtak a hegyek. A hatodik epizód alkotócsoportja végre bátran élt az erőteljes húzás és az átstrukturálás eszközeivel - az eredmény így a korábbi, képekkel kísért hadarós felolvasások után valódi adaptációnak nevezhető. Más kérdés, hogy a ritkítgatás során sikerült éppen a legizgalmasabb részeket (a Denem család históriáját, a halálfalók tombolását a Roxfortban, az epizód MacGuffinjaként funkcionáló bájitalkötet rejtélyének bogozgatását) a szemétbe dobálni, és még némi dilettáns inkoherencia is tetten érhető. (Jelentkezzen, akinek kiderült, hogy miért a félvér az epitheton ornansa a címbéli hercegnek! Könyvből puskázni nem ér!) Ami megmaradt, azt David Yates rendező, a feszültségkeltés ádáz ellensége dögunalmasra tompítja, de a többiek se semmik, Alan Rickman például minden jelenetben olyan fejet vág, mintha egy másnapos reggelen a saját keresztnevére próbálna rájönni éppen. Csodaszámba megy, hogy ebben a káprázatosan lapos filmben valódi humorral bélelt pillanatok is akadnak.