Az előadás féléves kutatómunka eredményeként jött létre. Hogyan képzeljük el ezt a kutatást?
Már voltak elképzeléseim, amikor elkezdtük az egész folyamatot, mégis szerettem volna kihívás elé állítani magamat és a többieket is. Mind a hét előadó nézőpontjára kíváncsi voltam a témával kapcsolatban. Már az elején tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgunk, mivel a terveim, amiket szeretnék megvalósítani, sok szempontból határ átlepések lesznek az előadók számára, ráadásul a téma nagyon megosztó. A női testről, szerepekről való gondolkodás és játék sokszor nehéz, mert nagyon személyes is tud lenni és sok olyan van köztük, ami kényelmetlen lehet. A csoportban különbözőek a tapasztalatok ezzel kapcsolatban és sokféle identitás területet érintenek. Éppen ezért a kutatásnak fontos része volt, hogy egy erős és támogató női (alkotó) közösséget hozzunk létre, ahol a különböző nézőpontok megférnek egymás mellett. Sztenderd szerepekkel kísérleteztünk, miközben arról is játszottunk, hogyan lehetne ezeket megbontani egy olyan bolygón, ahol pl. csak nők léteznek. Ehhez mindenki hozott szabályokat, rituálékat. Sok felszabadító élményünk volt a folyamat közben és ez nekem nagyon fontos az egészben. Szerencsére úgy látom, hogy mindenki nagyon szeret a darabban is részt venni, szerintem lesz folytatás.
Tavaly novemberben volt a munkabemutató az Artusban. Miért pont akkorra terveztétek? Összefüggésben volt ez a Me Too kampánnyal?
Az előadás ötlete már 2016-ban megfogalmazódott bennem, majd jövő év február végén Londonból hazaköltözve biztosan tudtam, hogy ezen szeretnék itthon dolgozni. Márciusban meghívtam női előadókat és tartottam egy workshopot, ami egy válogatás is volt egyben és ott megszületett a végleges csapat. Azon a nyáron volt egy elvonulásunk a Badacsonyon, ahol a mezőn próbáltunk. Az a pár nap nagyon felszabadító volt és ott történtek határátlépések. Novemberben megtartottuk a munkabemutatót. Közben persze a közéleti események is felpörögtek. Nagyon sok zaklatási történet látott napvilágot, nagyon érdekes, hogy ez a kettő így egybecsengett. Mi konkrét zaklatástörténetekkel egyáltalán nem foglalkoztunk, de a férfitekintet hatalmával és azzal, hogy a női test azon keresztül hogyan jelenik meg, igen. A kettő persze összefügg, az egyik megágyaz a másiknak. Érdekes, hogy bizonyos dolgok újrakontextualizálódtak az előadásban a médiában megjelenő történetek miatt. Egészen véletlenül belekerültek olyan dolgok, amik egy héttel később megjelentek a sajtóban. Például Sylvester Stallone-ról is megjelentek dolgok, és mi, anélkül, hogy tudtunk volna erről, beletettük őt is a szövegünkbe. Mindenesetre örülök, hogy most végre többet beszélnek ezekről az emberek, elindult egy párbeszéd.
Nő és férfiábrázolásokat állítasz színpadra, egészen a reneszánsz kultúrától kezdve. Te hogyan látod, milyen ívet futott be ez a két nem, és szerep azóta?
Radikálisan nem változott. Sok képzőművészeti alkotást, festményt nézegettem a témáról. John Bergernek van egy dokumentumfilmje, amiben női aktfestményeket elemez és arról mesél, hogy a nők nem olyan pózokban vannak, ami nekik kényelmes, vagy amiben esetleg erősnek vagy szépnek érzik magukat. Olyan pozíciókba vannak beállítva, hogy az a férfinak kívánatos legyen. A nők nagyon sokszor csak láttatva vannak, és nehéz úgy viselkedniük, ahogyan valóban szeretnének. A nő szexuális tárgyként való ábrázolása csak fokozódott. Kb. 10 éve végeztem egy kutatást a nők maszturbációjával kapcsolatban. Nagyjából 90%-uk azt állította, hogy azért csinálja, hogy a partnerének majd jobb legyen az együttlét, és csak 5 %-uk vallotta, hogy azért csinálja, hogy neki legyen jobb. Nagyon sok mindennel kapcsolatban nem is vesszük észre, hogy mennyire beépült a tudatunkba, hogy a nőnek mit kell gondolni, hogy neki mi a szerepe. Az előadásban sokat játszottunk az abszurddal és a humorral. A humor nagyon jó eszköz arra, hogy kiforgassunk olyan dolgokat, amiken sokszor inkább csak mérgelődni szoktunk vagy feszélyez minket. A humoros ábrázolás számomra nem eltussolja a dolgokat, hanem segít megélni és feldolgozni azokat.
A szexualitás főleg az utóbbi zaklatási botrányok következtében kezd egyre kényesebb téma és kifejezési forma lenni. Mit gondolsz, mi lesz vele ezután?
Fontosnak tartom ezeket a történeteket, hiszen végre sokan elkezdtek reflektálni arra, hogyan viszonyuljanak a szexualitáshoz, vágyakhoz, hogy mennyire fontos, ahogy szólunk egymáshoz, vagy ahogyan egy férfi közeledik egy nőhöz. Vannak, akik azt állítják, hogy szerencsétlen férfiak ezután majd nem mernek udvarolni. Azonban az udvarlás, az érzékiség, kapcsolódás és a zaklatás között elég nagy különbségek vannak. Utóbbi esetekben nincs konszenzus, hanem az egyik ember az ő saját módszereivel nekiront a másiknak, és kihasználja őt. Szerintem ezek a történetek nem kell, hogy visszariasszanak embereket, helyette inkább lehetőségek a férfiaknak arra, hogy reflektáljanak. Nagyon sok nő például nem tiszteli magát eléggé ahhoz, hogy azt tudja mondani, hogy nekem ez sok. Sok a megfelelési vágy, felvett és tanult póz, félelem, önkeresés, hierarchia ezekben a viszonyokban. Valójában a férfiak dominálta világ működtetése terheli a férfiakat is, sok férfinak is kényelmetlenek ezek a szerepek. Bár szerintem nekik sokszor könnyebb lenne változtatni a pozíciójuk miatt. Talán most elindul valamilyen a változás. Londonban már férfiak is szerveztek ilyen témájú beszélgetéseket. Reméljük, hogy férfiak és nők együtt is képesek lesznek ezekről beszélni.
Szerinted hogyan lehet lavírozni az ösztönös szexualitás és az egyenlő hatalmi viszony állapota között?
Nem kell lavírozni, a kettő nem zárja ki egymást. Persze attól is függ, mit nevezel ösztönös szexualitásnak. A férfiak szerintem nem azért akarják dominálni vagy birtokolni a nőt, mert ezt diktálja az ösztönük, hanem mert ezt tanulják. Vannak például olyan feminista pornók, amiben a szerepek rugalmasak, nem kétdimenziósak, van ösztön és érzékiség és a hatalmi viszonyok inkább játékká alakulnak és átértelmeződnek egy kölcsönös felfedezéssé, nem pedig kihasználássá.
Milyen arányban szól az előadás a nőről, illetve a férfiról, és hogyan ábrázoljátok a férfi oldalát?
Valahol az előadásnak az is célja, hogy ezt a két dimenziót picit megkérdőjelezze, megbontsa. Minden szerepet hét nő játszik, így sok ponton valóban felmerül a kérdés a férfi-női sztereotípiákkal kapcsolatban. Azzal foglalkoztunk leginkább, hogy mit okoz a nőben, amikor a férfiak dominánsabb szerepekbe kerülnek, illetve, hogy milyen érzést okoznak számára a férfi tekintetek és ebből ki lehet-e lépni. Tehát a fiúkkal is foglalkoztunk. Humor lesz minden oldalon. A történéseket zsigeri módon jelenítjük meg és mindenkinek szól az előadás.
Fontos számodra a nézői részvétel, a velük való együttgondolkodás. A Queendomban milyen szerepben lesznek a nézők?
Ez nem egy klasszikus értelemben vett részvételi színházi előadás, de a nézői jelenlétre nagy hangsúlyt fektetünk. Nagyon sok előadás van, ahol az úgynevezett negyedik fal fontos, azaz a színészek és nézők világa szándékosan el van választva egymástól. A Queendom egy térben van a közönséggel, nagyjából végig egy világban vagyunk.
Évekig alkottál, és tanultál a szakmáról külföldön. Mit hoztál onnan haza, milyen tapasztalatokat szereztél?
Az egyik fontos szemlélet, amivel kint találkoztam, az a collaborative devising. Ez azt jelenti, hogy úgy hozunk közösen létre egy előadást, hogy nincsenek erős hierarchikus viszonyok, hanem szerepek és feladatok vannak, amelyek akár dinamikusan változni is tudnak. Az előadást együtt találjuk ki, általában nincs előre megírt szöveg és sokféle nézőponttal dolgozunk. Érdekes volt megtapasztalni azt, hogy hogyan lehet ilyen formában hatékonyan együttműködni. Mindenki egy meghatározó alkotója lehet a folyamatnak, bátran hozzátehet kreatívan akár olyan területekhez is, ami elvileg nem a sajátja, a szerepek nem annyira szigorúak. Mindenki alkotótárs, nem beletörődik, végrehajt, hanem képvisel, kérdez, ütközteti vízióját a másikkal. Ehhez a működéshez persze sok türelem kell és egy jól kialakított közös munkamódszer, összeszokott csapat. Kint a színházi világ nem egy bezárult kör, hanem egy nagyon szerteágazó, és nagyon sokféle dologban gondolkodó, kísérletező óriási közösség. Mások a léptékek.