Rémisztő egy film a Működik a kémia. Rémisztően unalmas, rémisztően középszerű, rémisztően régimódi és rémisztően kiszámítható.
Az első filmes David Posamentier és Geoff Moore írtak egy tökéletesen érdektelen kis történetet Douglas Varneyról, a patikusról (Sam Rockwell), aki egy kirakatfeleség (Olivia Wilde) és pár doboz pirula segítségével megpróbál kitörni a szürkeségből, majd ehhez a tökéletesen érdektelen sztorihoz összetoboroztak egy sereg sztárt, és forgattak egy tökéletesen érdektelen filmet. Egy ilyen bandát vétek elpazarolni, Sam Rockwell anno a Holdban döbbenetesen nagyot alakított, és bizony Ray Liotta és Jane Fonda is nem egyszer bebizonyította már, hogy jóval több van bennük egy huszadrangú vígjátéknak. De úgy tűnik, most csak ennyi jutott nekik.
A Működik a kémia egyik legnagyobb baja, hogy nem tudja eldönteni, pontosan mi is. A film első felében romkomnak álcázza magát, aztán kriminek kezd látszani, majd felsejlik benne egy drámai szál is, de az alkotók végül egyik felkínálkozó úton sem mennek végig. Tébolynak pléboj, egyenesnek görbe – hát így van ez a Működik a kémiával is. Nem lenne még ez sem olyan nagy baj, hiszen hány filmet imádott a közönség annak ellenére, hogy az játszott a műfajokkal (gondoljunk csak A gazdatestre vagy legutóbb Danny Boyle Transzára), ha a néző képes lenne azonosulni a szereplőkkel. De a Működik a kémiában nincs senki, akivel egy csöppet is szimpatizálhatnánk. Varney igazi lúzer, aki amikor elkezd drogozni, válogatott seggfejjé válik, a felesége egy hárpia, a fia egy pszichopata, a szeretője egy ribanc, és a többi, és a többi. Innen kezve pedig teljesen érdektelen számunkra, hogy élnek-e vagy halnak, hogy lesz-e happy end, vagy hősünk dutyiban végzi. Persze egy percig sem lehet kétségünk a dolgok kimenetelét illetően, mert Posamentier és Moore tankönyv ízű fordulatokkal tüzdeli tele a mesét, így végül a meglepetés jutalma sem jár annak a nézőnek, aki hajlandó volt végigküzdeni az egész filmet.
Mielőtt leszednénk a filmről a szentelt vizet is, muszáj bevallanunk, hogy nem ANNYIRA rossz a helyzet. A Működik a kémia nem az a mozi, ahol dühöngsz, hogy ennyi baromságot még sosem láttál, vagy ami közben végig azon filózol, vajon mikor és hogyan lehetne úgy kislisszolni a teremből, hogy ne kívánjon a pokolba a fél sor. A film egyszerűen csak érdektelen és humortalan, de garantáltan nem vált ki negatív értelemben sem semmilyen szélsőséges érzelmet. Persze olyan dolgokon az ember elmereng, mi szükség Jane Fonda narrálására, vagy vajon miért olyan, mintha Sam Rockwell az egész film alatt be lenne szívva, de aztán hamar rá is jön, hogy ez sem érdekli igazán. Két ponton vigasztalódhatunk. Az egyiket Andrew Feltenstein és John Nau zeneszerzőknek köszönhetjük, akik szuper, gyakran a film eseményeire reflektáló irónikus számokkal tűzdelték tele a történetet, a másik Olivia Wilde érdeme. Wilde olyan jelenség, akit akkor is elnézeget az ember 91 percig, ha semmi más érdemleges nem történik, másrészt azt kell mondjam (hogy ezt is megértük!), hogy ő a film legerősebb pontja. A színésznő igazán testhez álló feladatot kapott, a gyógyszerfüggő feleség szerepében totálisan hitelesen uralja a filmet. Kár, hogy Posamentier és Moore nem voltak elég tökösek, hogy igazi femme fatale-t csináljanak Elizabeth Roberts karakteréből, és hogy fekete humorral mentsék az annak hiányában biztosan a feledés homályába vesző Működik a kémiát…
