Az a jó az olyan filmekben, amelyek egy kardinálisnak ható kérdést hordoznak a címükben, hogy lehet előre tudni, mire megy ki a játék. Nem csak azt, hogy mint végződnek, de a tanulságot is, miszerint: de minek, megérte, és most jobb, csupa ilyesmit. Kedvenceim ezek közül a Sikerül-e hőseinknek megtalálni Afrikában titokzatosan eltűnt barátjukat? Nem hiszik, hogy van ilyen film? pedig igen, na jó: volt, a hetvenes évek olasz vígjátékágazatának egyik piramidális darabja, megnézném újra (snellben). A magam részéről, hogy mást ne mondjak, a nagy Spielberg Ryan közlegény megmentése címmel futó marháskodását is valahogy így kereszteltem volna, mi az, hogy megmentése, hadd izguljon az a néző a pénzéért, értelemszerűen persze: Afrikában=Európában, barátjukat=bajtársukat, trémázna is mindenki, hogy tényleg sikerül-e. Vagy elkanyarodtunk. Jelen opusunkkal kapcsolatban viszont nem hallgathatom el, hogy tündi-bündi kis darab, zabálni fogják. Egy női magazin szerkesztője meg egy reklámfiú nekem egy amerikai filmben pont olyan, mint egy magyarban a csikós meg a gulyás. Vagy a címeres ökör. Az is idetartozik, hogy ha az újság, amit épp olvasnak, belerúg valamibe, ami magyar játékfilm létére napszemüveget akar eladni, akkor a szerkesztők még nem láttak olyan amerikai komédiát (pedig igen: a múltkori alkotást Lopez kisasszonnyal), hisz ebben is a teljes nyári kollekciót sütik el (kölniből, ruhából, tán még napszemüvegből is), ne mondják, hogy mi ahhoz szegények vagyunk, jó. Nekünk van ez szánva.
Tudom, hogy hülyeség innen üzenni, de azt a kártyajátékot (jelenet a filmből), amit úgy játszanak, hogy le kell borítani a lapokat és mondani valamit, hogy mik azok, aztán a partner meg vagy elhiszi, vagy nem, nos azt nem kamunak hívják, hanem svindlinek. Bár kétségtelen, hogy a kamu kifejezés árulkodóbb a műegészről, de a svindli egyszerűen jobb szó, arról nem is beszélve, hogy az a játék becsületes neve.
