Holtidő

  • Orosz Ágnes / Mancs

Halottakat látok. Állandóan... - mondja a gyerek a pszichológusának (Bruce Willis). Mit lehet erre mondani? Már a tekintetétől is szét kell menni, annyi fájdalom van ebben a kis emberben. Ugyanakkor az se lepne meg, ha ő rendezte volna a filmet. A világraszólónak kikiáltott csattanó, ha előbb is jövünk rá, üt, utólag viszont viszonylag könnyen szétkaphatja, aki erre vágyik. A klasszikus, hitchcocki recept szerint elhintett feszültség megmarad mindenképp, alighanem megsokszorozza, hogy gyerek a főszereplő, akit szeretnek. Willisnek meg, úgy látszik, jót tett a válás, majdnem végig elfelejt önmaga lenni, pszichológusa különösen jó, amikor nincs a helyzet magaslatán, bár az talán túlzás, hogy könyvből jön rá, hogy páciense sérüléseit önmaga is okozhatta, annak fényében legalábbis, hogy elismert szakemberről van szó. A film a vége felé kegyesen felenged, igaz, nem kevés érzelgősség árán, még jó, hogy bőven van neki miből. Pont időben, még mielőtt belenyomorodtunk volna az önironikus, aktuálslágerekkel telenyomott tinihorrorokba. A másfelől persze értékelendő Sikoly-széria, az évekig tartó thrillerdiéta és néhány erőtlen remake után megint jók vagyunk.