Péterfy új regénye okos könyv. A megállapítás nem a „buta könyv” ellentétét jelenti, hanem azt: létezik gondolati magva, erőtere. Nem feltétlenül magától értetődő erény nagyszerű regények esetében sem. Ahogy Doris Lessing Arany jegyzetfüzetének hősnője mondja, „a regény feladata változni látszik; a regény egyre inkább az újságírás előőrsévé válik; azért olvasunk regényeket, hogy információkat szerezzünk az élet számunkra ismeretlen területeiről – Nigériáról, Dél-Afrikáról, az amerikai hadseregről, egy bányászkolóniáról, a Chelsea-ben élő klikkekről stb.

Azért olvasunk, hogy megtudjuk, mi történik. Ötszáz vagy ezer regény közül talán egy, ha rendelkezik azzal a tulajdonsággal, amely regénnyé tesz egy regényt: a filozófiai minőséggel. Rájöttem, hogy a legtöbb regényt ugyanazzal az érdeklődéssel olvasom, ahogy egy riportkönyvet. A legtöbb regény, ha sikeres egyáltalán, abban az értelemben eredeti, hogy a társadalom egy olyan szeletének vagy egy olyan személyiségtípusának a létezéséről tudósít, amely még nem bocsáttatott be az irodalmi köztudatba.” (Az idézet Tábori Zoltán fordításából való, némileg módosítva.)

Mondhatjuk persze, hogy ez régen sem volt másként, ötszáz vagy ezer szerző között annak idején sem túl sok Tolsztoj vagy Dosztojevszkij vagy Thomas Mann akad; és mondhatjuk azt is, hogy Péterfy kifejezetten különleges témát talált, szenzációt, kuriózumot, egzotikumot.

Hőse Angelo Soliman, a felvilágosodás-kori Bécs közismert alakja, a számos nyelven beszélő, széles látókörű természettudós és szabadkőműves, aki gyerekkorában rabszolgaként kerül Fekete-Afrikából Európába, s akit 1796-os halálát követően megnyúztak, kitömtek és kiállítottak a Természettudományi Múzeum afrikai diorámájának részeként, három további emberi és számos állati preparátum társaságában. De a Kitömött barbár nem pusztán az ő élettörténetét beszéli el. Az "megszólalók" – Angelo Soliman barátja, Kazinczy Ferenc, valamint Kazinczy felesége, Török Sophie – a saját életükre látnak rá a történeten keresztül, és innentől fogva máris ott vagyunk, ahol a part szakad, helyesebben, ahol szikrát vet a privát életút és a reprezentatív szerep, a kozmopolitizmus és a provincialitás, a szabadgondolkodás és az állami represszió közötti feszültség.

Sem Török Sophie, sem Kazinczy hangja nem archaizáló, hanem kifejezetten modern elbeszélői hang (mi több, időnként még anakronisztikus is, amikor Török Sophie például „felsőbb osztályokat” említ „felsőbb körök” helyett). Ez rendjén is van, hiszen a kérdéseik – ahogy a felvilágosodás kérdései is – modern, mai kérdések. Cenbtrumunkban ott a felvilágosult, a külső meghatározottságokkal magát szabadon meghatérozni képes ember, a regénybeli Kazinczy szóalkotásával: az emember, „aki saját hajánál fogva rángatja ki magát abból a mocsárból, amelybe mindannyian eleve beleszületünk”.

A münchhauseni utalásban benne rejlik az ironikus kétely. Mert ha igaz is, hogy „ememberré nem tesz a hivatali előmenetel, a politikai státusz, az emember rangját nem lehet pénzzel megvásárolni”, hogy „ememberré kizárólag a többi emember szemében válhat valaki”, Kazinczy mégsem publikálja szóalkotását; felismeri a benne rejlő paradoxont, a beépített társadalmi ellentmondást, miszerint a meritokrácia könnyen csap át arisztokratizmusba: „az emember számos ponton ellentmondani látszott az egyenlőség és a testvériség eszméinek. (...) ...ez a különbségtétel mégiscsak azzal jár, hogy egyeseket alábbvalóbbnak, másokat pedig kiválóbbnak nevez. Akik e szó fénykörén kívül maradnak, lassan dühösek lesznek ott a sötétben, és végső soron igazuk lesz, amikor magát a fényt akarják majd elpusztítani. S akkor minden értelmetlenné válik a közös rombolásban.” Ezek a tapasztalatok pedig egyre-másra alakot nyernek a regényben, akár abban az előítéletektől táplált, agresszív gyűlöletben, amellyel Angelo Solimant az alsóbb bécsi néprétegek körülveszik, akár az észak-magyarországi parasztok babonás rettegésen alapuló, brutális kegyetlenségekkel kísért koleralázadásaiban.

Az anyagi szféra kikerülhetetlen valósága, amely a Széphalmon az eszményi életmódra berendezkedő Kazinczyt kudarcról kudarcra kergeti, folyamatos lecsúszásban az elszegényedés felé, meghatározó erejűnek bizonyul, a testi tapasztalat sokrétűsége pedig kifejezetten a Kitömött barbár fő vonulata. Nem csupán a szexjelenetekre, és nem csupán az Angelo Soliman holttestével történtekre gondolok. Az egész történet jelen ideje, az a pillanat, amikor a férje halálát követően Bécsbe látogató Török Sophie a Természettudományi Múzeum raktárában szemtől szemben áll a kitömött Solimannal; innen idézi vissza egyfelől utolsó közös napjaikat a kolera sújtotta vidéken, illetve Kazinczy Ferenc elbeszélését Angelo Solimanról. Ez a test, ennek a testnek a története szervezi az elbeszélés menetét, a testbe ágyazottság teszi tragikussá Kazinczy figuráját. 

A regény hősei plasztikus és életteli alakok, jóval érzékibbek, mint az előző Péterfy-kötet, a Halál Budán barokk haláltáncának szereplői; ha úgy tetszik, a Kitömött barbár világa jóval modernebb, mint a korábbi köteté.

Kazinczy komikus doktrinerségét jól ellenpontozza környezetének számító agresszivitása. A magánember és a szellemi ember közti határvonal korántsem éles és eltörölhetetlen; így válik a nyelvújítás programja egyszersmind személyes revánssá; Kazinczy megfosztja a dolgokat nevüktől, tehát birtokolhatóságuktól:

„...akárcsak a szabadkőműves munkának, ennek is volt egy publikus és könnyen megmagyarázható, s egy titkos és nehezen megvilágítható értelme. Publikusan a nyelven végzett munka azt jelentette, hogy a régi, roskatag parasztgazdaságot az öreg, nádfedeles házzal, istállóval, baromfiudvarral és ólakkal üde és új kastélyépületre, könyvtárra, díszparkra és kerti pavilonra cseréljük. A titkos értelme viszont egy tökéletes, méltó bosszú azokon, akik börtönbe juttatták.” 

S hasonlóképpen tárulnak föl Kazinczy önpallérozásának-önépítésének, pontosabban személyiségfejlődésének a személyes mozgatói. Például a gyerekkori élmény, amikor Bécsbe látogatván nyilvánosan megszégyenítették a magyaros öltözéket viselő apát és fiát: „...azt az elviselhetetlen megalázottságot, amelyet az alacsonyabb rendűsége okoz, nem úgy fogja legyőzni, hogy külsőleg a németekhez hasonul, hanem azzal, hogy belülről szünteti meg azt az üregességet, amitől fogást találhat rajta a megvetés – hiszen épp a barbárság vádja azért érinthette olyan fájón, mert maga is saját barbárságától rettegett a legjobban.”

Ebből a pontból belátható: a Kitömött barbár kötetcím nem pusztán Angelo Solimanra vonatkozik, hanem metafora is: Kazinczy Ferenc ugyanúgy kitömött barbár; önmaga igyekszik megszüntetni saját belső ürességét, mint ahogy Török Sophie is az; férje keze nyomán válik tökéletes alkotássá: „ez a történet az utolsó vésőmozdulat a szobron, amivé formált a kezdeti anyagból, ez az utolsó marék kóc, az utolsó lapát fűrészpor a kitömésemben, amellyel tökéletes preparátumot, kiállítási tárgyat formál belőlem; a nyílást a halála varrja be és a neve emlékezete állít végül a talapzatra.” És Soliman teste ugyanúgy metaforizálódik, a különböző időszakokban különböző szerepekkel és jelentésekkel telítődik, hol egyszerre vonzó és taszító egzotikum, hol puszta botrány, hol a pedagógiai kísérletek próbaköve, hol a felvilágosodás nagy projektjének a szimbóluma. Ezt a sokrétű metaforizációt teszi nyilvánvalóvá a kötet zárószava, amikor Török Sophie az emberi preparátummal szemtől szemben levonja a végkövetkeztetést: „már tudtam, hogy önmagam előtt állok”.

Minderre azonban politikai jelenésréteg épül. Amikor Soliman úgy határoz, hogy a felesége holttestét nyilvános boncolásra bocsátja, a gesztus kettős irányba mutat: „éppúgy magyarázható volt jóra, mint rosszra, éppúgy lehetett a szabadság felé tett felvilágosult gesztus, mint beteges önzés és az elmebaj határát súroló idioszinkrázia.” Ám két lappal lejjebb erre a kettősségre sajátosan rímel a politikai párhuzam: „Akkor már túl volt a világ a párizsi forradalmon, amely hirtelen feleslegessé és idejétmúlttá tett minden óvatos és tapogatózó jobbító kísérletet: egyrészt, mert minden ilyen kísérlet eleve tömeggyilkosság előkészületének tűnt a külvilág szemében, másrészt, mert kiderült, hogy az egészet lehet gyorsabban és radikálisabban is csinálni.” 

Az elbeszélés jelen idejében a felvilágosodás aranykora a múlté. Az illúziók időszakának vége, elenyészett a merőben új perspektíva, amely varázsát hordozta: „az a perspektíva, hogy ő, az egykori szolga, szerető és dísztárgy most egy kávéházi asztal mellett ülve nézi az ablakon át, hogy vontatják elporladásának helyére egykori hatalmas hűbérura testét. Onnantól fogva a halála napjáig mindig ahhoz az asztalhoz ült, és azon az ablaküvegen át nézte szabadságának világát.” Egyetlen emberöltőn belül lezajlik egy – mondjuk úgy – intellektuális rendszerváltás és annak visszavonása is. A szabadkőműves páholyokat betiltják, a jakobinus összeesküvőket kivégezik, a szellemi pezsgést pedig, a Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman életét meghatározó szellemi lüktetést a reménytelen represszió és a kőkemény cenzúra kora váltotja föl.

Angelo Soliman holttestét a kancellária javaslatára állami tulajdonba veszik. Preparálják („Az udvar részéről a dolog nyilvánvaló arrogancia, tobzódás a hatalmi mámorban: nincs más céljuk vele, mint Angelo személyén keresztül megalázni mindenkit, aki valaha a felvilágosult eszmékkel kötötte össze az életét, és diadalittasan demonstrálni az ő hatalmukat a mi testünk felett”), míg a meghurcolt Kazinczy ellenséges és kietlenkörnyezetben, egyre keményebb nélkülözések között tölti élete utolsó szakaszát. A magán- és a közélet fordulatai egyetlen történetet, egyetlen összefonódó mintázatot alkotnak.

Péterfy Gergely könyve fontos és aktuális. Ez önmagában sem volna kevés, de mindamellett remek olvasmány is: elegáns stílusú, egyszerre szellemes és gondolatgazdag, a tárgy- és anyagismerete irigylésre méltó. A Kitömött barbár okos, gazdag szövésű, elevenbe vágó és nagyszerűen megírt regény, melegen ajánlott olvasmány hazánk tanuló ifjúsága számára.