Szinte alig találkozhatunk olyan recenzióval, amely ne húzná alá vastagon, hogy a harcos baloldaliságáról híres olasz direktor, Nanni Moretti ezúttal könnyedebb hangvételű, a katolikus egyházi vezetőkkel szemben kifejezetten elnéző mozit készített. Amikor híre ment, hogy a '68-as szellemiségű író-rendező következő munkája a pápaválasztás kényes kérdéseit dolgozza fel, sokan már jó előre dörzsölték a tenyerüket. A várt botrány és az éles egyházellenes kirohanás azonban elmaradt, helyette egy empatikus, főleg a belső érzelmi történésekre koncentráló melodráma született. Igaz, Moretti most valóban nem a hatalmi struktúrákkal foglalkozik, hanem a mögöttük álló, fiktív személyiségeket veszi górcső alá, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy ne illetné a Vatikánt is kritikával. Ugyan nem üvölti az arcunkba, de a sorok között egyértelműen fogalmaz: szerinte az egyház vezetői egytől-egyig gyámoltalan gyerekek, akik nem igazán tudnak semmit az őket körülvevő világról. Naivitásuk távol tartja őket a kőkemény realitástól – egészen addig, míg a hívek érdekében egyikük kénytelen szembenézni legalább a saját személyes kapacitásaival.
Önmagában ez a finoman ironizáló hangnem azonban még nem varázsolja működőképessé a filmet. Hiába a pimasz felvetések, hiába az érdekes megközelítés, a Van pápánk! nem képes semmi érdemlegeset hozzáfűzni a témához, ezért egy idő után óhatatlanul unalomba fullad. Moretti ugyan remek ötletekkel vág neki a történetnek, de ezeket nem képes a megfelelő irányokba továbbépíteni. Ígéretes például az a felütés, amikor a híres pszichoterapeuta megpróbálja analizálni a depresszióba esett pápát, mielőtt azonban létrejöhetne a freudizmus és a katolicizmus verbális összecsapása, a rendező kettéválasztja a szálat, és a külön utakra küldött két főhőssel a személyes politikai és alkotói kétségeiről monologizál. Míg a városba szökött pápa hétköznapi öregemberként színészi álmai után ered, a pszichológus a Vatikánban marad, összezárva a teljes bíborosi karral. A két, igen szimbolikus léthelyzet szinte tálcán kínálja a jobbnál jobb lehetőségeket és drámai szituációkat, ám Moretti eltéved a csillogó, de érdektelen díszletek, a kínosan személyes önanalízisek és a modorosan erőltetett gyermeki látásmód útvesztőiben.
A rendezőt érezhetően rabul ejtették a katolikus egyház ünnepélyes rítusai, a századok alatt tökéletesre csiszolódott külsőségeket valóságos ámulattal csodálja. Gyakran merül el indokolatlanul hosszan a díszletekben, és megbabonázva figyeli a svájci gárdistákat, a piros süvegeket és fehér csipkéket. Ez azonban csak a kisebbik gond. Az igazi problémák akkor kezdődnek, amikor a mókás fiúosztállyá átfazonírozott bíborosokat Moretti egyre giccsesebb és erőltetettebb jelenetekbe kényszeríti, de az így kialakuló érzelgős ábrázolásmóddal az égvilágon semmit sem tud kezdeni. A külvilágtól elzárt, idős főpapok önfeledten labdázgatnak és táncolnak, miközben alávetik magukat az akaratos pszichiáter passzív-agresszív irányításának. Sajnos azonban az így kibomló jellemek és jelenetek végül nem vezetnek sehova. Moretti öncélúan és önmagát kissé előtérbe tolva fogalmaz (ő alakítja a pszichológust), de a néző mégsem igazán érti, mit is akar mindezzel elérni.
A másik szálon szerencsére jobb a helyzet. Az álruhában csavargó pápa köré a rendező egy kedves és humánus történetet rajzol, amely végül a filmjét is megmenteni a katasztrófától. A világra rácsodálkozó, vén fejjel felnövő öregember története a pápaság máza nélkül is pompásan megállja a helyét, hiszen a felelősség elodázhatatlan felvállalásáról, saját döntéseink mérlegeléséről mesél. Igaz, Moretti ezen a vonalon sem tud eget rengető újdonságokkal szolgálni, de hála a meleg színekkel megfestett Rómának, valamint a fantasztikus Michel Piccoli jutalomjátékának, a jól ismert tanmese mégis átélhetővé válik. Nagy kár, hogy a bölcsesség és a helyes önismeret példabeszédét nem sikerült a Vatikán falai közé is becsempészni, és megvizsgálni mindezt a katolikus vallás és az egyházi hatalom szemszögéből is. A lehetőség adott volt, de Moretti ezt a ziccert mégiscsak kihagyta.
