Elárulok egy trükköt: ha négy ember beszélget egy kocsmaasztalnál, szinte egy egész előadás milyensége múlhat azon, hogyan ülteti le őket a rendező. Ha úgy, mint mondjuk harminc-negyven évvel ezelőtt volt kötelező - azaz szemben a közönséggel, mint Krisztust és az apostolokat az utolsó vacsorán -, akkor a rendező elsősorban a láthatóságra koncentrál, és kevéssé bízik a színészekben. Hogy egyéb rendezői elvekre, bátorságra, egyebekre már ne is következtessek ebből.

Nos, Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című regényének túl-túlnyomó részében ez történik: négy ember szemben velünk beszélget egy kocsmaasztalnál: Gyurica, az órás, Király, a könyvügynök, Kovács, az asztalos és Béla kolléga, a kocsmáros.

Az életről beszélgetnek, a könyvek fontosságáról, a borjúszegy elkészítési módozatairól, a fák megmunkálhatóságáról, a dohányról, történeteket és tapasztalatokat mesélnek - a tomboló nyilasterror kellős közepén a kocsma a béke szigetének látszik, ahol a legfőbb konfliktust a rezonőr, titokzatos, cinikus és filozofikus Gyurica gerjeszti, örökös kötekedésével, ellentmondásával. Már a helyzet is példázatos: négy kisember az embertelenség közepén. Sánta Ferenc regénye 1963-ban jelent meg - a rendszerváltás óta, vagy már régebben is, az író szigorúan rejtőzködik...

A Nemzeti Színház előadását Jordán Tamás rendezte. Hamvai Kornél írta a regényt színdarabbá - az ő dolgát egyszerre könnyítette és nehezítette a rengeteg "készen kapott" dialógus, merthogy mégiscsak epikus hömpölygésű - azaz színpadon lassú - és statikus az egész. De mondom: amivel a regény címében már Sánta is operál, János Jelenések könyvének a pecsétek feltöréséről szóló része, maga is példázat, amiként az a Gyurica által fölvetett morális dilemma is: a vérengző zsarnok Tomoceuszkakatiti vagy a bűntelen, de tökéletesen szétalázott és megnyomorított Gyugyu rabszolga lenne-e az ember, ha választani kellene. A regényben a realista környezet és a történelmi kontextus - a kocsma, a magánéleti helyszínek, illetve a nyilasterror - puszta staffázs; a színházban értelemszerűen maga a darab.

Mert Jordánt ugyan ez a morális dilemma - és egy másik morális dilemma - érdekelte igazán, mégis a körítést hangsúlyozta, ezzel végeredményben sztorivá naturalizálta magát a példázatot. Az első dilemmára nem tudnak felelni hőseink - nota bene: a szünetben ezt taglaló közönség sem -, a másodikra, amelybe a történelmi kontextus, a nyilasterror kényszeríti őket, kénytelenek. Amikor életük árául azt szabja a jó modorú és okos Civilruhás, hogy megüssék a kikötött és félig már agyonvert embertársukat, csak egy képes közülük a nyomorult életet választani.

Igen ám: de neki, pont neki, azaz Gyuricának szintén nem áll módjában választani: neki egyszerűen muszáj életben maradnia, mert rejtegetett zsidó gyerekek élete függ tőle. Gondolkodnia sem lehet erről, nemhogy választania. A többiek pedig szeretnék az életet választani - de nem bírják; meghalnak mind. És most ne elemezzük, mennyiben reális ez a helyzet (semennyiben a regényben, és teljesen a színházban) - hiszen példázatot látunk, a választás kényszeréről és lehetetlenségéről.

A közönséget fölvillanyozza az elgondolkodtató Gyurica-dilemma - ez az igazi morális színház legfőbb célja. A velejéig régi vágású, már-már unalmasan ötlettelen előadást ez tartja életben, és - csöppet sem mellékesen - néhány színészi alakítás. A nagyon döcögős első rész - az átmeneti vendég, majd a nyilasok betoppanásával, a fejlemények jelzésszerű előrevetítésével - valójában fölvezetése a felpörgő másodiknak, abban is leginkább az utolsó három, igazán drámai jelenetnek.

A Gyuricát játszó Benedek Miklós a legjobb: képes az első pillanattól megérzékíteni a figura mimikrije és lényege közti feszültséget. Jók a töprengő megszólalások - és súlyosak a hallgatásai is: mindenki tudhatja, hogy itt valamiről van hallgatva. Benedek ráadásul a legvégén a tragédiáig futtatja fel ezt a szordínós figurát; semmi kétségünk: meghal ő is, de épp azzal, hogy életben marad.

A kisemberek ábrázolásában nagy professzor Hollósi Frigyesé a másik súlyos karakter: Béla kocsmáros aztán a legkevésbé sem hősnek született. És Hollósi szerencsére nem heroizál, nem mutatja döntésnek, választásnak azt, ami szimpla képtelenség, és ezért az ő saját halálához vezet. Élni akar - és meghal.

Rátóti Zoltán játssza az öltönyös, tisztakezű, okos és kegyetlen nyilast: első jelenetében rezzenéstelen arccal hallgatja Mertz Tibor fényképészének dadogós, felháborodott följelentését - ekkor is nagyszerű, és a végén, a fifikás gyilkolásban még elegáns is.

Csankó Zoltán asztalosa és Újvári Zoltán könyvügynöke a reális közegbe kapaszkodva járja végig törvényszerű útját: hőssé lesz két kisember. Jó, hogy a félhalott, véres emberféleséget súlyossá tudja tenni László Zsolt.

Van olyan, hogy egy színházi előadás egyszersmind erkölcsi kiállás nehéz időkben. Általában azért szerencsésebb, ha a rendezés nem az üzenetet, hanem az előadást abszolválja.


Nemzeti Színház, november 30.