Totth Benedek első könyvében, a Holtversenyben kegyetlenül bánnak egymással a kamaszok, de a szerző sem finomkodik olvasóival. Kis túlzással azt mondhatnánk, hogy a regény csak erős idegzetűeknek ajánlott. De a 18-as karika nem csak emiatt kerülhetne a borítóra, hanem, mert a szereplők nem fukarkodnak a trágár kifejezésekkel sem. De Stendhalt idézve a “regény tükör”, s ha ilyen nyers a valóság, akkor méltatlan lenne épp azt vádolni, aki a tükröt – javító szándékkal – elénk tartja. Az obszcenitás egyébként sem öncélú a regényben, míg a feszült hangulatot némi irónia oldja. A sodró cselekményű történet amellett, hogy ráirányítja a figyelmet a bármiféle kontroll nélkül kallódó kamaszok életútjára, némi izgalmat, s borzongást is ígér.

Totth Benedek már az első fejezetbe belesűríti azt a nyomasztó légkört, ami az egész történetet belengi. A regény elején kamaszokkal teli sportkocsi száguld valahol Magyarország egyik elkerülőútján. A kocsiban dohányszag keveredik a gyorséttermi koszt és a hasis szagával, miközben a hátsó ülésen Niki éppen orálisan elégíti ki az egyik kamasz fiút. Megdöbbentő, ahogyan a tinédzserek az út közepén botorkáló ittas férfi elgázolása után reagálnak. Közönyösen, realitásérzéküket elvesztve viselkednek: segítségnyújtás helyett a fiúk vitatkoznak, a lány az autóban sminkel, miközben a félholt férfi az úttesten hever. A következménynélküliség világa ez, s a kamaszok első reakciói után már nem is meglepő, hogy másnap ott folytatják, ahol előző nap abbahagyták, mintha mi sem történt volna. Pedig a balesetnek akár katartikus hatása is lehetett volna, de nem ebben a közegben.

Ebben a lehangoló világban nem jó felnőni, s aki mégis ilyen légkörben éli le kamaszkorát, annak szinte bizonyos, hogy olyan kisiklott élete lesz, mint amilyen a történet felnőtt alakjaié. A regény szereplői céltalanul tengődnek, életük szinte kong az ürességtől, mindennapjaik érzelmi sivárságban telnek, mindig csak a kisebb ellenállás felé mozdulnak el. Nem is csoda, hogy ezt a világot csak úgy tudják átvészelni, ha állandó bódulatban élnek. “Betépve minden jobb” mondja az elbeszélő, aki egyben a regény főszereplője is. Ő az egyetlen a műben, akivel legalább részben azonosulhat az olvasó. A narrátor nevét egyébként nem árulja el a szerző. Azt is csak rövid utalásokból tudhatjuk, hogy zűrös jelene benne gyökerezik kiszolgáltatott gyermekkorában: érzelmileg kiégett anya képe körvonalazódik a háttérben, aki egyedül neveli fiát, s az elbeszélő felidéz egy olyan jelenetet is, amikor az iskolaigazgató kegyetlenül megverte.

A történet szereplői közömbösek az emberi élet, s általában minden érték iránt, s ebben mindennapjaink értékválságára is ráismerhetünk. Legjobban Kacsa jeleníti meg ezt a típust, aki gazdag szülei miatt szinte bármit megtehet, konzekvenciák nélkül. Ő gázolja el az úttesten tévelygő férfit is, akit először vaddisznónak néz, de amikor megtudja, hogy egy kerékpáros férfit ütött el, akkor sem akarja hívni a mentőket. Ő nyomja Zolikát erőszakkal a víz alá, egyáltalán nem törődve a lehetséges következményekkel. E jelenet előrevetíti a későbbi gyilkosságot, amit szintén ő követ el, s amit az elbeszélő azzal indokol meg a rendőröknek, hogy Zolikának csak azért kellett meghalnia, mert idegesítette Kacsáékat. Míg a narrátorban, elő- előbukkan a felháborodás (“Elvégre a haverunk, és gáz lenne így meggyalázni a hulláját.” – mondja, amikor a holttestet próbálják beazonosítani a derítőnél), addig Kacsa teljesen magába szívja ezt a bűzös légkört, aminek olyan szaga van, mint a derítőnek, s amiben az emberi élet sem ér többet egy vaddisznóénál.

A kamaszok életét mintha csak az ösztönök vezérelnék, s ezek közül is leginkább a szexualitás minden mozgatója. Ebben a környezetben a promiszkuitás természetes, de – legalábbis a narrátor szerint – még a matektanár is szexuális perverzióból buktat és a segítséget nyújtó pap sem lehet más csak bizonyára pedofil.

Ebben a regényben, az álom és a valóság különös elegyében, úgy érezzük, hogy a narrátor, a történet hatásossága kedvéért kiszínezi előadását. A Viadukt címet viselő álomjelenet és az azt követő Derítő című fejezet kontrasztja pedig arra világít rá, hogy a drogok, videojátékok, horror- és pornófilmek kábulatban élő fiatalok számára a való élet, s az álom közötti határ mennyire képlékeny, hogy a valóság (Derítő) sem sokkal reálisabb az álomnál, s az álom (Viadukt) sem sokkalta valószínűtlenebb a valóságnál. Az olvasó számára valójában a Viadukt jelenet (különösen az álomnak attól a részétől, amikor az elbeszélő felmászik a hídra, majd öngyilkosságot követ el) már-már valószerűbb, mint a Derítő című fejezet horrorisztikus kerete. A főhős is utal az álom és az ébrenlét közötti szűk mezsgyére: „…sohasem alszom el teljesen, és sohasem vagyok teljesen ébren.”; „A világ távoli látomás lesz.”

A nyájszerűen viselkedő kamaszok közül nem mindenki süppedt bele teljesen abba a nihilista mocsárba, ami mindennapjaikat jellemzi. A narrátorban mintha még munkálna az ellenállás, igaz a múlttal, mint viszonyítási ponttal nem tud szakítani. Ahogy a regény utolsó jelenetében a döntőben úszik, azt képzeli, hogy Kacsával úszik holtversenyt, míg Kacsa egyre idegesebb lesz, ő egyre nyugodtabb, majd Kacsa fuldokolni kezd, s teste lassan lecsorog a túlfolyóban, míg ő csak úszik tovább, s nem bír megállni. S ezzel visszatérünk a könyv elején olvasható Joseph Conrad-idézetre: “Mert hiába gondoltak ők akármit, nem akartam a vízbe ölni magamat. Addig akartam úszni, míg a kimerültség végez velem – és ez a kettő mégsem ugyanaz.” Ebben az értékek nélküli világban a főhős – egyelőre legalábbis – megmenekül attól, hogy lecsorogjon a túlfolyóban, bár a folytatást illetően kétségeink vannak.