Márió, a varázsló

Az elhagyatott épület kívülről mintha zárva lenne, odabent csak pár ember lézeng, sötét folyosók, a ruhatár rég bezárt, a falakon egykor híres emberek fotói. Szellemképek. Aztán lefelé a lépcsőkön, jobbra, balra. (Nem fogok viszszatalálni.)

Hátborzongató keleties hangulat, néhány elbódult fiatal párnákon fekszik. A teremben nyolc-tíz szempár néz rám. Az üres széksorokra pillantok. Bárhova leülhetek. Mögöttem kis idő múlva meghallom a rokka kerregését, figyelem a szitáló fényt, a vászonra vetülő képeket és izgatottan várom, hogy elvarázsoljon a mozi.

Az olvasók nagy része nem tudja, milyen élményt nyújt moziban nézni egy magyar filmet, ha tudná, az élmény sem ilyen lenne, mert tömve lennének a mozik. Ilyen az eleje. Aztán a filmek többsége sajnos csalódás. E heti magyar mozink, Almási Tamás filmje is az.

Az első egy órában azon gondolkoztam, hogyan is kellene mégis úgy megdicsérni, hogy az emberek valóban elmenjenek megnézni. Kezdve Dés László feszültséget teremtő, ironikus, vagy ha kell, egyszerűen szép zenéjével, Beck György visszafogottan, de pontos képein keresztül, a színészek átlagon felüli játékán át, a forgatókönyv ügyes konfliktusépítéséig, jellemábrázolásáigaz erények mellett egy-két kisebbnek látszó hibát leszámítva a helyén volt minden. Almási persze már bizonyított más műfajban (dokumentumfilmjeivel), ahogy a színészek is. De nemcsak a falu szociografikus ábrázolásához ért, hanem az igazi tragédia előállításához, megjelenítéséhez is. És jó színészeket választott: Franco Nero a '66-os westernjét, a Djangót idézően titokzatos, Egyed Attila a fröccs-, illetve lecsófüggő férjként szánalmat keltő és riasztó, és a többi férfiszínész is mind remek. Mucsi Zoltán, Vittorio Marsiglia, Gáspár Tibor, Vajdai Vilmos brillíroznak a mellékszerepekben, mintha rájuk szabták volna. Mindemellett ez a nők filmje. A gyönyörű Nyakó Júliáé, az ebben a kis szerepben is figyelemre méltó Monori Lilié, a kevéssel is sokat adó Fehér Annáé.

Jó lenne, ha igaz lenne mindez a történet szintjén is. Amiről csak röviden szólnánk. Rendszerváltást követő évek, északkelet-magyarországi Abaság, gyönyörű vidék, iszonyatos szegénység. Munkalehetőség alig, az ottaniak jobbára háztáji gazdaságból tartják fenn magukat. Egy nap olasz befektető cipőgyárat nyit a faluházban. Az asszonyok tengerpartól és szép ruhákról álmodoznak. Közülük Vera, a legeszesebb, legjobb varrónő művezető lesz és beleszeret a főnökbe, Marióba. A film háromnegyedétől mintha a rendező mégis inkább a férfiak és azok talán tengeririgységből következő kisebbségi komplexusa mellé állna. Vera sorsa és karaktere, ahogy a szerep is, egy ponton túl összeomlik: érthetetlen és következetlen. A néző azon kapja magát, hogy a végén inkább az olaszokkal szimpatizál és érti, hogy miért teszik át Ukrajnába a székhelyüket.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu