Kell-e újat mondani a film noirban? Mi van, ha egy film csak a műfaj esszenciáját mutatja fel, és mégis, mégis megragad?
Furcsa. Szennyes. Visszafogott. Kemény. Igencsak megosztotta a film a kritikusokat, pedig nincs benne merészség, nem kísérletezik, csak veszi a műfajt – a noir krimit –, és megfest egy összefoglalót belőle.
Vannak filmek, melyek csak fajtájuk kliséit vonultatják fel. Ilyen volt idén ősszel a Született bűnözők, el is panaszoltam: csak a minimális közös nevezőt hozza. Sokan sérelmezik ugyanezt a Sírok között kapcsán. És milyen különös: ha tényszerűen nézem, igazuk van, képtelen lennék tartalmi elemet lelni, ami túlmutat a Film Noir 1.0 bevezető kurzus anyagán. (Oké, egyet mégis: Liam Neeson játékát.) De mégis, mégis, mégis… ott él a film az agyamban, képei a szemem előtt, hangulata a lelkemben. Megfogott.
Ahogy ballag a detektív a piszkos utcán, az nem klisé, hanem esszencia. Törődött arca történeteket mesél. A reménytelen társadalom körülötte: New York áradata, a bűnök régi városáé… Emlékeket idéz fel, vagy egyszerűen lop? Összefoglal vagy rest módon másol? Kell-e újat mondani a film noirban? Kell-e újat mondani akármiben?
Nem biztos. Ez a melankólikus, egyszerű krimi épp műfaji tökéletessége miatt szólíthatja meg azt, akinek a fantáziája hasonló húrokon pendül néha.
Lawrence Block egyébként egyike a krimi óriásainak: Matthew Scudder nevű detektíve, a Sam Spade-ek és Philip Marlowe-k realistább utóda már tizennyolc kötet óta járja New York utcáit. Olyan ritka sorozathős, aki öregszik és fejlődik, ahogy az idő halad. Egy ideig előtérbe került Scudder lecsúszása a lejtőn, vesztésre álló küzdelme a várossal és az alkohollal, de éppen mielőtt ő is egyikévé vált volna New York ismeretlen halottainak, letette a poharat.
„ahogy ballag a detektív a piszkos utcán,
az nem klisé, hanem esszencia”
Ekkor vált élettel telivé. A Sírok közöttben, mint mindegyik részben, morális problémákkal küzd a főszereplő, sokkal inkább, mint emberi ellenségeivel. Hát a filmben is a morális vonal a hangsúlyos, eladdig, hogy a katartikus filmvégi akció közben olykor kimerevedik a kép, csak hogy Istenről elmélkedhessen egy női hang – az anonim alkoholisták szpíkere –, és eladdig, hogy a kurta-furcsa lezárásban is egyetlen mozdulatnyi cselekedet válik az egész százperces sztori lényegévé.
Liam Neeson pedig épp ide illik. Az arcán ott ül a magány, a vívódás és az erő is. Akció-ikon lett az Elrabolva filmek óta, de attól még, hahó, megmaradt benne a drámai zseni! És ahogy a Fehér pokolban, itt is ő tölti meg mélységgel az egyébként kissé gyengén megírt alakot.
Mármint a forgatókönvben kissé gyöngén megírt alakot. Az irodalmi Scudder már aktív alkoholizmusa idején is egyike volt a műfaj érdekes figuráinak (Lawrence Block egyik nagy erőssége a karakterformálás), a döntő változás óta lezajlott kötetek során viszont valósággal kiszínesedett. Több élet és több mélység költözött bele; most inkább él, mint valaha, és már versenyben van az általam krimiben valaha olvasott legjobb karakter díjáért (kevéssel elmaradva Block másik zseniális teremtménye, Keller mögött). A filmben nem ez jön át: Liam Neeson egy saját interpretációt, egy melankólikus és csöndes figurát teremtett meg. De azért az ő Scudderje és a könyvek Scudderje legalább mélységeikben rokonok. (Maga Block egyébként elégedettebb: „Liam Neeson tökéletesen formálja meg Matthew Scuddert” – mondta.)
A vetítés végén ülnöm kellett még pár percet, mire meg tudtam moccani, ugyanakkor mögöttem a srác felpattant, és belekiabálta a terembe, micsoda gyönge egy film volt ez. Neki is igaza van. A Sírok között vagy megragad téged személyesen, vagy igazán érdektelen marad. Ez a szubjektivitás néha a legnagyobb élmény annak, akit egyébként kevésszer szólít meg egy-egy darab.
