Erőszakba születünk, abban nevelkedünk, nem kell meglepődni, ha egész társadalmunkat az erőszak működteti, állítja Michael Haneke A fehér szalag című Aranypálma-díjas filmjében, és vitatkozni sem lehet vele. Haneke mesét mond az első világháború előtti időkről, hogy magyarázatot adjon a 20. századra.
Az első világháború előtt vagyunk egy pillanattal, 1913-ban, egy protestáns német faluban, ahol gonoszság és pusztítás uralkodik. Michael Haneke Aranypálma-díjas alkotása a fasizmus eredetét kutatja, hosszan, 144 percben, fekete-fehérben, nyomasztóan. A rendező szerint a 20. század azért lett olyan erőszakos, kegyetlen, embertelen és feldolgozhatatlan, mert ilyen az emberiség fejlődése, a szocializáció. Mit várunk akkor, amikor a beszéd helyett a büntetés és a tekintélyelvűség szervezi a kisközösségeket, a családokat és a gyerekbarátságokat is? Itt jegyezzük meg: hasonló témát boncolgat Sopsits Árpád A hetedik körben, illetve Gárdos Péter a Tréfában.
Magyar rendezőtársaival szemben Haneke semmiféle megoldást nem kínál. Az ő világlátásából egyenesen következik az első világháború, majd a második a holokauszttal, de a különböző diktatúrák és a terrorizmus is. Mivel "a fasizmus azt jelenti, hogy egy elvet, eszmét vagy vallást egyedül érvényesként, egyedül abszolútként ismerünk el". Mindegyik közös pontjai, hogy alá-fölé rendeltségi viszonyban az elnyomott kétszeres erővel támad vissza, amit az erősebb végig igyekszik elnyomni, és az erőszakspirált csak fokozza a hamis vallásosság, az állandó hazugság, és hogy az emberek, ahogy a kultúrák, képtelenek kommunikálni. Csak a fiatal tanító és a faluban felbukkanó lány képesek beszélgetni, kizárni a kegyetlenséget. Így mintha Haneke némi reményt adna, de hamis látszat ez is. Mivel az összes család rosszul működik, így ennek is ez lesz a vége.
A falu családjai jelentik az egymástól független, mégis egymásba gabalyodó történetszálakat, amik a maguk kis egységeikben is a nagy egészet jelenítik meg. A doktor balesetet szenved, mert lovát éles zsinórral gáncsolják el, nem tudni, kik. A báró kis herceg típusú fiát felkötik és megverik, az értelmi fogyatékos kisfiút megvakítják. Ezek csak látható jelei a romlásnak, mert a láthatatlan, így legfőbb indítékok mindig a családban történnek, a ház rejtegető némaságában. A doktor rendszeresen ujjazza kislányát, a pap veri a gyerekeit, a báró családja szétesik. A háttérben mindig elvonulnak a gyerekek.
Haneke filmje úgy kegyetlen, hogy a színen semmi brutálisat nem mutat: csak a halott asszony mosdatásából egy testrészletet, a megvakított fiú vérző arcát. A pálcázáskor gondosan becsukja az ajtót az anya. A család elnyeli saját belső rendjét, kifele nem szűrődik semmi, mindennél fontosabb a látszat fenntartása.
Tekintélyelvűség és a párbeszéd hiánya mellett az alá-fölé rendeltség a legfőbb baj, megoldás nincs. Mindenkiben ott a gonosz: mintha a 6-os villamos utasait tömnénk ki ilyen családi történetekkel. A rendező állítása: a családon belüli borzalmak vezetnek oda, hogy társadalmunkban a beszéd helyett az erősebb kutya baszik elv uralkodik.
A pszichológus Haneke a lassú ritmus és néhány erősen megnyomott, didaktikus hangsúly ellenére jó filmet készített.
