Mint aki ott se volt

  • -ts- / Mancs

Ha a rokonszakmákat bemutató filmművészeti törekvések piramidális halmazában egy kicsit elturkálunk, még véletlenül is a kezünkbe akadhat a Butch Cassidy és a Sundance kölyök életét és munkásságát tárgyazó kompozíció. Miért az, miért az? Tán Baaderéktól oly idegen volt a bankrablás? Szóval George Roy Hill a szemtanú hitelességével távolról sem vádolható 1969-es (Andreas és Gudrun épp a szárnyaikat bontogatják) filmművének perdöntőn vissza-visszatérő kérdése, hogy: "Kik ezek, és mit akarnak?" Mondhatnánk, hogy ez ott az üldözőkre vonatkozik, nem pedig az üldözöttekre - de ez mindegy; most például sokkal beljebb lennénk, ha megtudnánk valamit mondjuk a korabeli NSZK-ról. A fene tudja, hogy mitől nőtt a Bundesliga-frizura. Odáig már nem is ragadtatnánk magunkat, hogy mi lenne, ha kiderülne valami a végül egészen a golyóig elmenő fiatalok mozgatórugóiról. Nekem ne tessék avval jönni, hogy nácik voltak a szüleik, illetve rosszallották a vietnami háborút - mert ahhoz nem kell rögtön filmművészt kihívni, megtette már a magáét a híradós kolléga és a Spektrum tévé vagy a Rubicon magazin, satöbbi.

És az sem közlés, hogy Gudrun (Ensslin) apukája papi felszerelésében inti helyes útra a gyermekét, míg Ulrike Meinhof egy akkora kastélyból szökik forradalmazni, hogyha az véletlenül a fejedre esne, megkukulnál - ah, dacolnak a fiatalok (fölrobbantván néhány áruházat). Ez kábé annyi informatív erővel bír, mint az összes szereplő állandó dohányoztatása, amit nyilván filmes eszközként hozott magával egyenest Hollywoodból a majsztró. De mér' is kérnénk számon az információt, végre is műalkotással van dolgunk. Leginkább azért, mert A Baader Meinhof csoport c. film a gondolkozáshoz hozzá sem fog, gondolatot egy darabot nem találunk benne - ja, azt a nézőkre bízza (hacsak nem, mert demokratikus). Döntse el ki-ki, hogy akkor most milyen fiúk is voltak a német terroristák. Ma. Kérem, ma már ehhez nem kell a néző, ez ma már el van döntve!

Tisztázzunk valamit, e kétségkívül mérsékelten nagy látószögű bűnözők (egy moziban akár: héroszok) a hatvanas évektől voltaképpen az újraegyesítésen túl is húzódó sagája jelen szolidan dicsőséges emberi történetkészletünk egyik különösen cifra darabja. S épp az e műben feltálalt első dekád a legtalányosabb belőle. Leginkább azért, mert akármilyen sutyerákok és bűnösök (és csúnyák és lúzerek is) voltak, azért mégiscsak Baaderék az utolsó olyan trupp (Európában feltétlenül, de szerintem a kerek világon is), akik úgy vágtak neki az egésznek, hogy működésük igenis megváltoztatja majd a világot (mielőtt kimondaná valaki, hogy "és a rendszerváltók?", megkérném, számoljon tízig és vegyen mély levegőket). Ez a tempó velük és épp a rendszerváltozással (újraegyesítéssel) teljesen kiment a divatból. Arra például okkal lettünk volna kíváncsiak, hogy most akkor ennek örülni kell-e nekünk, vagy sem. S egy valamirevaló filmemacher, aki nem ennyire biztonsági játékra (Oscar-jelölésre, öreganyám térde kalácsára) törekszik, az például az erről (vagy bármiről) vallott magáét úgy belepakolja mondjuk Baader egy szeme villanásába, hogy belesápadunk. Uli Edel - mondtuk - a gondolkodásra sem veszi a fáradságot, ellenben nyilván fene híven rekonstruálja, s drámai (a végtelenségig közhelyes) nézetekből megmutatja, hogy s mint lőtték meg szegény Rudi Dutschkét.

Itt állunk úgyhagyottan; voltak néhányan, akik addig fújták fel magukat mérhetetlen szerencsétlenségükben, hogy egyéb kigázolást nem látván (vagy felőlem akár csak lődühből) nekimentek Európa már akkor is egyik legerősebb államának. Ha az ő történetüket nem filmsztárok - fogódzó híján rutinból, "a meghasonló pszichopaták előbb egymásnak, majd önmaguknak esnek" zsánerben megtanult - ágálása hozza tudomásunkra, talán nem az utókor kényelmes ítéletei közül kell a moziból hazafelé kiválasztani az épp nekünk tetszőt, hanem esetleg közelebb lennénk valamivel, egy filmnyivel ahhoz, hogy gondoljunk mi is egy sajátot ezekről a különös fiatal férfiakról és nőkről.

De erre semmi esély, A Baader Meinhof csoport szimpla történelmi kifestő, a nem is túl formagazdag fajtából. Ráadásul hosszú és egysíkúan unalmas; gyenge film. Egy nagy sztori elherdálása.

Lakatos Mónika - Romanimo
2019. november 12., 19:30 Lakatos Mónika - Romanimo

Évszázados roma balladák és ritmusos pergetők a Müpában.

Jegyvásárlás