Nem mind arany, ami fémlik

Látványos, színes-szagos musical, de semmi több.

Egy ifjú rendező, Kevin Tancharoen készítette el az 1980-as Alan Parker-mozi 2009-es remake-jét. Az eredetinek akkora kultusza volt, hogy 1982-87-ig tévésorozat-verzióként is futott. A történet tulajdonképpen igen egyszerű: a Fame a New York-i előadőművészi középiskolába bejutó fiatalok négy évét kíséri figyelemmel. Talán pont ezért érezhette magát alkalmasnak a feladatra Tancharoen, öt éves kora óta a hírnév világában él, táncosként kezdte és koreográfusként folytatta pályáját, Britney Spears, Madonna és N'Sync-turnékat dirigált, majd televíziós táncműsorokban működött közre.

A rendező úgy szerette volna bemutatni a Fame-ben felbukkanó palántákat, ahogy bármilyen más tiniket: ők sem mások attól még, hogy művészek. Új arcokat akart felfedezni (Zac Efron és társai tehát kilőve), hogy amint a vásznon az iskola, ő is fiatal tehetségeket indíthasson el a hírnév felé. Így talált rá Kherington Payne-re, aki egy amerikai táncvetélkedőben tűnt fel először, Asher Book-ra, aki egy fiúbandából, a V Factory-ból érkezett, a szemünk láttára zongoristából dalnokká cseperedő Naturi Naughton-ra, a 3LW nevű lánytrió egyik alapítójára, és Collins Pennie-re, akinek legalább olyan hányattatott gyermekkora volt, mint filmbeli alteregójának. Egyes dalokat modernizálva vett át az eredetiből, de születtek új zenék is, érdekesség, hogy a táncjelenteket a ma divatos többkamerás módszer helyett egyetlen kamerával rögzítette.

Szándékaik ellenére azonban az új Fame meg se közelíti a régit (pedig az új verzió megírásában részt vett az 1980-as film atyja, Christopher Gore is). Fogták az eredeti változatot, kivették belőle az igazi problémákat és karakterrajzokat, majd teletömték gyönyörű koreográfiákkal és jó zenével. Mozgalmas lett, csilli-villi, a mondanivalót pedig kiöntötték a fürdővízzel együtt - módosítanunk kell a nézői hozzáállást. Lehet, hogy akik beülnek a moziba, pont ezt akarják látni, s cseppet sem kíváncsiak az orruk alá dörgölt megoldhatatlan gondokra. Megfigyelhető manapság egy olyan trend, melyben eluralkodnak a fantasztikus, nem evilági történetek: kikapcsolnak, szórakoztatnak, s nem kell rajtuk számonkérni semmi komoly mondanivalót. Nem véletlen, hogy ekkora sikernek örvend a Harry Potter-filmáradat, a Twilight-saga és társaik. Hollywoodban ráéreztek egy megváltozott nézői elvárásra és teljesítik a kívánságokat. Habár jelen esetben nem ilyesfajta valóságtól való elrugaszkodásnak vagyunk tanúi, az analógia annyiban mégis él, hogy fiatalok álmainak beteljesülését látjuk, így azt érezzük, hogy mi is részesei lehetünk meseszerű történetüknek.

A Fame viszont nem több, mint egy hosszú zenei klip, megfűszerezve leckeként felmondott végkifejletekkel, ahová ifjú titánjaink eljuthatnak. Az persze nincs benne, milyen keserves munka árán, vagy hogy milyen könnyen állítja át áldozatait a sötét oldalra a hírnév, pusztán leírja, mi történik, ha bebocsátást nyersz egy művészeti iskolába és valóra válik minden álmod. Az elejtett finom utalások mind belénksulykolódnak, s az alkotás fájdalmasan kiszámíthatóvá válik.

Az 1980-as év gyermekei még tudták, hogy ha bekerülnek abba az suliba, az önmagában még semmit sem jelent. Sokan várnak az áttörésre, és van aki ugyanolyan keményen dolgozik, mégsem kerül feljebb. 2009 gyermekei bejutnak oda, és úgy érzik: jár nekik a fényes karrier. Mintha a saját tehetségükön kívül nem létezne más, nincsenek társadalmi vagy anyagi problémák, gyakorlatilag eltáncolnak mellette. A 2009-es Fame sziruposan "amerikai" lett: az nem lehet, hogy nem! Olyan válasz nem létezik.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu