Nemzeti sport

  • Greff András / Mancs

Be kell vallanom töredelmesen, ez idáig nem sok közöm volt az amerikai futballhoz: egy kezem elég lenne az általam látott mérkőzések és/vagy ismert szabályok összeszámlálásához, ám jelen filmmel bizony jócskán pótolhattam ez irányú lemaradásomból.
A közel három órás Minden héten háború jelentékenyebb része ugyanis nem áll másból, mint a történet középpontjában álló miami csapat mérkőzéseinek mutogatásából, mégpedig nem is akármilyen módon. A kedves néző kapaszkodhat a karfába, nehogy kiszédüljön székéből a veszettül dübörgő dalok alájátszásával egy az egyben klipesre koreografált, brutálisan rövid kézikamerás snittekből felépített jelenetek alatt. Designosan felvértezett testek csattannak egymásnak, kaotikus tömegjeleneteket figyelhetünk, a játékosok vért köpnek a tojás alakú labda mellé, kiesik a foguk, a szemük, az emlékezetük, szóval egy szép, finom sportág ez, annyi mindenképp kiderül.
A meccsek között pedig zajlik egy film. Van egyszer a gyengélkedő focicsapat, amely vagy följebb kerül a ranglistán, vagy nagyon rossz lesz a játékosoknak, aztán van a kiöregedett edző, akit meg akar fúrni a csapat fiatal tulajdonosa, és ez drámákat szül. A rendező, igazodván eddigi dolgaihoz, ismételten gyöngécske mozit bírt összefabrikálni, a fentebb vázolt, merőben klisészerű sztori már vagy tucatnyi C kategóriás, tékatöltelék műremekből ismerős, mindössze annyi itt a különbség, hogy ezúttal rengeteg pénz volt az ügyre, s ez meg is látszik műegészen.
Al Pacino ugyanakkor mindezek dacára most is egészen remek, Cameron Diaz nemkülönben.
A darab ennyit tud, meg a rém látványos fociklipeket.