Nevelőmunka

  • - kovácsy - / Mancs

A lassúság, a csend, a szófukar elmélyülés, az odafordulás a lélek komor fortyogása felé kétségkívül mind-mind jó dolog. Így élnénk voltaképp: séták bágyadt verőfényben, egy magasabb harmónia szabályai szerint pendülő, épp csak suttogó zajok, finoman, mértékkel kibomló ízek és illatok, olykor egy sejtelmes, a bőrünket alig illető, mégis megremegtető fuvallat, a fejünkben meg kimosdva, szelíden és komótosan mocorgó, ám a lélek legmélyébe telepedő, már-már fájón alig-e világi gondolatok. Nem élnénk így mégsem - éljen így, aki szeráf! -, mert elunnánk hamar, mert nincs ilyen, mert előbb csapunk bele mi magunk a lucskos lecsóba. Vágyakozni erre a mindenen túli békére - valami önmagát gerjesztő katarzis vagy mi is volna ez - mégis bevett, ildomos dolog. Mivelhogy mindenen innen vagyunk. Fogalmaink, értékeink megfeneklenek, a törekvéseink beomlanak, és mindezt nézni, modellezve látni bizsergető, gonosz élvezet.

Mondatok és forró kása, mégsem tartunk sehol, egy másik, az előző filmnél, a Dogville-nél csupán. Hogy miért volt jó látni azt, hagyni hatni, ülepedni, tehetetlenül, ámde emelkedetten. Mert megböködte bennünk azt az izét, a jót.

Ez fogadja a nézőt a Manderlay-ben, már a felszínen, a külsőségekben is. Első pillanattól ugyanaz a puritán, a valóságtól vakmerően és végletesen elemelt, mégsem unalmas, mégsem pozőr színpadi világ, amelynek a Dogville-ban az első meglepetés, a kezdeti kételyek után feltétel nélkül behódoltunk, és ezt megbánni azóta sincs okunk. A vázlatosan jelzett világ, az alig-díszlet, amelyben nyersen, a lehető legcsupaszabban, a fizikai érzékelés határain belül megkaparva-vágva kerülünk érintésközelbe a cselekménnyel, a szereplőkkel, esendő jóságukkal és gonoszságukkal. Mintha nemhogy egy fülledt színházi kisterem első sorából, hanem láthatatlanul magán a színpadon téblábolva, a színészeket kerülgetve, a díszletek között zavartan botladozva kényszerülnénk azonosulni sorsadta szándékaikkal és cselekedeteikkel. Vagy éppen kétségekbe zuhanva, tehetetlenül törnénk össze vágy illatú jóravalóságuk, alantas bűneik súlya alatt.

Látszólag úgy folytatódik minden, ahogy a közép-nyugati kisvárosban, Dogville-ban abbamaradt. Főgengszter apja védőszárnyai alatt a bosszú angyalaként vonult ki mészárlása színhelyéről a főhős, Grace a nagyszerű és bájos Nicole Kidman megformálásában. És tette ezt, lám, azért, hogy (a híres színésznő más irányú szerződöttségei miatt) a nagyszerű és bájos Bryce Dallas Howard alakításában újra a megváltás ígéretével vonuljon be - ezúttal lenn, délen az alabamai Manderlaybe. Rabszolgáéknál felszabadításra, majd kiokosításra vállalkozik - ezúttal demokrácia, emberi jogok, szabadság, igazságszolgáltatás tárgyában.

Itt van hát a dogmátlanodott Dogma-mester amerikai trilógiájának második része. Lars von Trier hangsúlyozottan és megsokszorozottan kívülről közelít a célhoz. Egyre mélyebben?, szélesebben? - lépésről lépésre óhajtja bemutat-ni nekünk - mit is? - fogalmaink, a morál csapdáit, a saját morális mércéinek csapdájába szorult Egyesült Államokat netán? A helyzet a korábbinál is élezettebb. Az angyali, tiszta Grace atyja (Willem Dafoe) ezúttal hátrahagy néhány gyakorlott bérgyilkost, akik a közérthető ellenpont/keserű fintor szerepkörben kapnak majd feladatot a jó szándékkal együtt kikövezendő út szegélyén.

Lássuk hát, mire jutott Lars von Trier a szorgos munkával töltött hosszú hónapok során - dőlnénk hátra, megadva magunkat máris a nemesen zengő, komoran fen-séges narrátori orgánumnak. Ám ezúttal nem az emberi lélek mélyén kavargó vad indulatok vilá-gába ereszkedünk alá, hanem a társadalmi berendezkedés kontra mindennapi élet feszültség bonyodalmai felé vezet rögös ösvényünk. A "Kételyek és buktatók. A demokratikus kisközösség-építés kiskátéja szabadságukat külső kényszer hatására visszanyert rabszolgák számára" címmel illethető, problémanépszerűsítő szakmunka számtalan kérdésfeltevésére sorra és egyre kevésbé meglepő módon adódnak a fájón ellentmondásos válaszok. Iróniára utaló, egyértelmű jelzéseket veszünk éppen, amikor máris ránk zuhan a mindent elborító, keserű abszurditás. Fatális véletlen, gyengeség és számítás dönt sárba délceg eszméket, mígnem a közösségi önépítés mindenen túli eredményei - kevéssé meggyőző összekapcsolással - a vágyainak engedő Grace-t is maguk alá temetve omlanak mégis össze. Menekülőre fogja hát, északnyugat felé, mintha Washington vagy New York iránt tartana. A keleti parton várhatjuk tehát közeles felbukkanását. Az író-rendező viszont ügyesen helyezkedett: eszmét ütköztetett esetlegességgel, indulatot gondolattal, érvet külső kényszerrel, majd kisomfordált a vészkijáraton.

De nem hagyott magunkra bennünket. Hogy növekedjék zavarunk, a bőséges vége-főcím alatt változatos képek peregnek az amerikai feketék régebbi és közelmúltjából: szegénység és Ku-Klux-Klan, tüntetők és polgárjogi harcosok, és a képfolyamból, mintha csak szájbarágós bosszantásként, kimerevedik pár másodpercre a két elpusztított New York-i ikertorony. Mi vaaaan? - kérdezzük elkomoruló ingerültséggel, lassan kibontakozva a nagyszerű színészi teljesítmények, a gondolati káosz ellenére is magával ragadóan erőteljes és életteli miliő és történés hatása alól.

Hogy a rabszolgatartó múlt, a demokrácia nehézségei, a mai amerikai nyomor, igazság és bosszú, rasszizmus és szerelmes szenve-dély mind-mind felfűzhető volna egyetlen fonalra, mely gondolati ívvé emelkedve egészen 2001. szeptember 11-ig vezet minket? Netán csak sejtetgetni, borzongtatni méltóztatik? Semmit sem értek? Van mit érteni?

Lakatos Mónika - Romanimo
2019. november 12., 19:30 Lakatos Mónika - Romanimo

Évszázados roma balladák és ritmusos pergetők a Müpában.

Jegyvásárlás