Őrült, dilis, szerelem.

  • Kovács E. Málna / Mancs

E műalkotás az edzőcipők lelombozó fétisével illusztrálja a fásultat, és takaró alatt matató kezekkel a beteljesületlent. A "mindenható" sorozathőst, Steve Carellt hozza nagyon lúzernek, aztán - amolyan Luciferként - mindjárt mellécsapja az egy fokkal tán vállalhatóbb Ryan Goslingot: nem is rossz felállás, főleg egy kortárs romkomban. Ugyanakkor jóval egyenesebb vonalvezetéssel is simán kijött volna a rettenetesen rafinált üzenet, hogy tudniillik ilyen az élet meg a szerelem is.

Eleinte persze csak kisebbségi komplexus és bizonytalanság van: a nőben valami kihűlt, a férfi meg fájdalmában elköltözik huszonöt közös év után. Semmi sem marad, csak az ismerős férfifélsz, hogy engem már senki sem akar. Kinek ne jönne jól ilyenkor egy igazi profi, aki szó szerint odaveti az egyedülálló nők elvárásainak? És legyen lassított felvétel meg zenés-pizzás metamorfózis, így vágnak vissza az alkotók minden Pretty Womanen felnőtt idealistának.

Hősünk sikere bár borítékolt, valamiért mégsem teljes az új élete, és ez a valami olyannyira kiszámíthatóan a felesége, hogy szinte fölösleges egyetlenegy kockát is a magára (és a szeretőjére) maradt asszony (Julianne Moore) vívódásaira pazarolni.

Mert hiába láttunk már épp elég több szálon futó, érdektelenné nyújtott sztorit, és sánta, rendes forgatókönyvíróért kiáltó happy endet, itt ez a két dolog annyira egyszerre teljesül, hogy semmink sem marad, amitől az 'rült, dilis... eléggé őrült lenne, vagy a rongyos régi romkomoknál egy kicsit is jobb.