Pályán kívül

A néhány éve sikert sikerre halmozó iráni filmművészetről az utóbbi időben kevesebbet hallani. Mintha a szakma és a közönség is belefáradt volna a mindennapok apró eseményeit, kisebb-nagyobb konfliktusait ábrázoló alkotásokba. Úgy tűnt, hogy a legendás rendező, Abbas Kiarostami és egykori asszisztense, Jafar Panahi által a világ élvonalába emelt iráni mozi visszasüllyed a kuriózumok közé. Az idei berlini szemlén a zsűri nagydíjával kitüntetett Pályán kívül című alkotás arról tanúskodik, hogy nem beszélhetünk múlt időben az iráni filmről.

A németországi futball-világbajnokságra minősítő egyik ázsiai selejtezőcsoportban az Irán és Bahrein közti összecsapás döntötte el a továbbjutást. Hazai pályán, több mint nyolcvanezer fanatikus néző előtt Irán egy-nullára győzött, és nyolc év után újra kijutott a focivébére. A mérkőzésen, a helyszínen forgatta Jafar Panahi a Pályán kívül című filmjét.

Özönlenek a nézők a mindent eldöntő meccsre. Egy kissé rozzant buszon, a hangoskodó férfiaktól, fiúktól elkülönülve az ablakon bámul ki egy szurkoló. Fején füles sapka, arcán a nemzeti színek, vállán a hazai csapat zászlója. Szemmel láthatóan nem akar a többiekkel elvegyülni. Ám elég egy véletlen pillantás, és az okra is fény derül. Az elmaszkírozott szurkoló lány, méghozzá tüneményesen szép, ám a másik nem képviselői nem mehetnek be a mérkőzésre. A fiúnak öltözött lány jókora felárral jegyet vesz a meccsre, átjut néhány ellenőrző ponton, de a bejárati motozástól már megriad. A rendőrök elfogják, és egy kordon mögé kísérik. Nem ő az egyetlen nő, aki szemtanúja szeretett volna lenni a hazai diadalnak. Lassanként hatan lesznek a stadion legfelső karéjának bejáratánál felállított kordon mögött. A szerencsésebbek pedig a stadionban. Amíg tart a mérkőzés, addig tart Jafar Panahi filmje is.

Miért nem mehetnek be a nők a válogatott meccsére? Ezt a kézenfekvő és logikus kérdést szegezik a lányok az őket felügyelő fiatal rendőröknek, miközben a stadionból kihallatszik a tömeg moraja. A válasz bizonytalan és zavart. Nincsen rá törvény, rendelet. Jafar Panahi azt a pillanatot ábrázolja végtelen finomsággal és szeretettel, amikor az elvilágiasodó Iránban a női egyenjogúságért folyó küzdelem összeütközik az iszlám vallás egyik legfontosabb alapvetésével, a nők tiszteletével. Szegény, vidékről fölrendelt, szolgálati idejük végét töltő rendőrök csak annyit tudnak válaszolni, hogy az mégsem lehet, hogy a nőket, a tisztelet tárgyát beengedjék százezer káromkodó és szitkozódó férfi közé. De ezek a teheráni lányok már egyetemre járnak, esténként a fiúkkal szórakozni és moziba mennek, saját focicsapatuk van, és jobban ismerik a nemzeti tizenegy külföldön (a magyar idegenlégiósokkal ellentétben) meghatározó csapatokban játszó sztárjait, mint a férfiak. Szerencsére a rendező nem foglal állást, hanem megértéssel figyeli és közvetíti a két fél álláspontját. A néző pedig, igenelve vagy sajnálkozva, sejti, merre fog haladni a világ...

A Pályán kívül az utóbbi évek egyik legtökéletesebb filmje. Már az szinte istenkísértés, hogy a forgatást a tömegtől csak egy fal és egy bejárati kapu választja el. A minden modorosság nélkül használt kézi kamera csak fokozza a nézőben a jelenlét élményét. Kiválóak a különböző karakterekkel felruházott lányokat játszó színésznők és a vidéki rendőrt megformáló színész. A minden ízében kidolgozott forgatókönyv két paradoxonra épül. Egyrészt ott vagyunk a meccsen, amit nem látunk, másrészt a felügyelet alatt tartott lányok állandóan terrorizálják az őket felügyelő rendőröket. Az ellentmondásokból fakadó lehetőségeket finom humorral aknázza ki a rendező. Felejthetetlen az a jelenet, amikor a lányok arra szólítják fel a rendőrt, hogy - ne a kereskedelmi tévék stílusában, hanem szakmai hitelességgel! - közvetítse a mérkőzést. A többi részlet is a jó ízlés és a szakmai tudás dicsérete.