(P)rémes alteregó

  • Ritter György / Filmtett

Jodie Foster 16 év után ült vissza a rendezői székbe, hogy barátjának, a mostanában csak botrányairól híres Mel Gibsonnak segítsen visszatalálni a hollywoodi fősodorba. Története egy hasadt lelkű, hódbábu segítségével kommunikáló játékgyár-igazgatóról és annak családjáról szóló édes-bús sztori. Ám Gibson alibije és az ifjú mellékszereplők jutalomjátéka kivételével az eredmény egy nem túl érdekes kertvárosi dráma.

Pedig maga a koncepció és az alkotók is sokat ígérőek. Foster eddigi rendezéseiben is a család, vagy annak hiánya játszott főszerepet. Első munkájában, a Más mint a többiekben (Little Man Tate, 1991) egy sakkzseni kisfiú és anyjának kapcsolatáról készített izgalmas tablót, míg a Szédült hétvégében (Home for The Holiday, 1995) egy újra összejövő család ügyes-bajos dolgait helyezte a középpontba.

Fővonalától most sem távolodott el. Történetének középpontjában a Black család szétesése és újra egymásra találása áll. A központi és legérdekesebb figura a családfő, a Gibson által megformált Walter Black, aki jól menő játékgyárat örökölt az apjától, szerető felesége és két gyermeke van. Csakhogy képtelen kilábalni egyre mélyülő depressziójából, folyamatosan a plafont bámulja, eltávolodik feleségétől, képtelen cégét vezetni. Ráadásul kisebbik fia, Henry is átveszi jellemét, láthatatlan akar lenni; az idősebbik sarj, Porter viszont pont ellenkezőleg tesz: cetliket ír szobája falára, hogy apja viselkedésének milyen tulajdonságát kerülje. Kínosan kerüli a családfőt, akit szokásos tini-lázadásával lenéz és lúzernek tart. Pubertás zsenilétét azzal tetézi, hogy a törvényen kívüliek perifériájára csúszik azzal, hogy pénzért a gimi szamárpadosainak írja meg beadandóit.

Az anya, Meredith azonban két év után megelégeli a terápiáknak ellenálló, tehetetlen férj viselkedését és kiadja az útját. Az alkoholgőzbe menekülő Walter kukázni kezd és talál egy elhasznált hódbábut, amit előbb kezére húz, utóbb társalogni kezd vele. Miután öngyilkossága nem sikerül, elméje megszemélyesíti a kis bábut, aki visszarántja a való világba és felszabadítja a depresszió alól. Ennek éppen csak az az ára, hogy Walter mostantól egy hódbábu segítségével képes kommunikálni a világgal. Ez a feltámadás eleinte megváltó és szórakoztató, hiszen Walter visszatalál a családjához, "ünnepelt sztár" lesz, miközben a néző is felszabadul a komor hangulat alól, azonban egy fordulattal minden megváltozik.

Foster dramaturgiája három szálon táplálja a feszültséget. Az első Walter történetének hullámvasútja, amely hol felszabadító, hol az őrület határát súroló horror. Klasszikus felemelkedés-bukás történet ez, amelynek unalomig ismert tétje az, hogy a hasadt hős képes-e saját magát legyőzni. A második szálon az idősebb gyerek, Porter szerelmi szála szövődik, akit különös módon a suli eminens és dekoratív diáklánya, Norah kér fel arra, hogy írja meg évfolyamának ballagási búcsúbeszédét. A szorgalmas lány ugyanis nem túl jó tollú szerző, ezért kell neki a baráti segítség, viszont cserébe be kell engednie Portert intim szférájába is, amit a fiú egyáltalán nem bán. A harmadik csapás a Foster által játszott kitartó anya, Meredith és Henry szála, amely sajnos egy idő után elsikkad; elnyomja az apa és Porter története, amelynek összecsúszása fokozatosan emelkedik a tetőpontig. A film forgatókönyve meglehetősen egyszerű drámai sémákra épít, a túlfeszített húrú, komolykodó családi dráma minden csöpögős és giccses fordulatát felsorakoztatja a látszólagos széthullás csúcspontjáig, hogy aztán az érzelmeket felfokozva rántsa vissza nézőjét a megkönnyebbülésbe. Sajnos eme olcsó trükköket ma már egy szimpla tévéfilm, sőt szappanopera is tudja hozni, semmi újat nem találunk Kyle Killen forgatókönyvében. Az operatőri munkáról sem mondható el jobb, Hagen Bogdanski képei sem hozzák korábbi munkái (A mások élete, 2006) színvonalát, nem győz meg arról, hogy A hódkórosnak moziban van a helye.

Az egyetlen, ami miatt vetítésre alkalmas a film, az a színészek teljesítménye. Gibson valóban élete egyik legjobb teljesítményét nyújtja a vásznon, még akkor is, ha – gonoszan megjegyezve – nem kellett túl sokat készülnie a szerepre. Ennek ellenére egy ügyesebb, mélyebb és egy egzisztenciálisabb forgatókönyvvel (mind kritikailag, mind anyagilag) sikeresebb is lehetett volna a film. Az apja és Norah között vívódó Anton Yelchin (Star Trek, Terminator 4) Porter szerepében is remekül hozza a visszafogott, szerelmes tinédzsert. A testvére halálának fájdalmát tanulásban elnyomó Norah szerepére szintén ügyes választás volt a feltörekvő ifjú színésznő, Jennifer Lawrence (Winter’s Bone, X-Men 5). S talán az egyik legnagyobb baja a filmnek pont ez. Szinte érződik, hogy Foster néhány ifjú tehetség és Gibson pályáját akarta egyengetni, persze néhány sajtótájékoztatón ezt nem is rejtette véka alá, pedig Porter és Norah története inkább díszíti a film egyszerű üzenetét, minthogy valami többletjelentéssel ruházná fel. A rendezőnőnek mintha nem az lett volna a célja, hogy mély filmet forgasson, hanem, hogy régi-új sztárokat kreáljon a mainstream vonalnak, pedig Gibson kivételével sem Yelchinnek, sem Lawrence-nek nincs szüksége ilyesmire. Sebaj, a nézők legalább memorizálhatják az új arcokat.

Foster vérbeli karakterdrámát forgathatott volna, ám megállt az ügyes castingnál, ráadásul didaktikusan, narrátorral mutatja be szereplőit a film elején és ugyanilyen frázisokkal fűszerezve vonja le következtetéseit a befejezésben. "Újrakezdés mindig lehetséges, főleg akkor, ha van mögötted egy család" – szűri le a tanulságot a film. Foster nagy szavakkal, hatalmas közhelyekkel és összeborulásokkal nyújtja el filmjét a stáblistáig. S még ha a szájbarágós tanulsággal egyet is értünk, azt igazán elvárhattuk volna az alkotóktól, hogy legalább valami kreatívabb köntösbe öltöztessék üzenetüket. A nagy kiugrás elmaradt, kár érte.

Lakatos Mónika - Romanimo
2019. november 12., 19:30 Lakatos Mónika - Romanimo

Évszázados roma balladák és ritmusos pergetők a Müpában.

Jegyvásárlás