Amikor az ember belép a Kolibri Fészekbe, az Andrássy úti hétköznapok nyüzsgő, Pajero-procc délelőttjébol hirtelen sötét kis varázsdobozban találja magát, ahol kedves női hang terelgeti, a párnákon ülő gyerekek mögé. Aztán egyszer csak tarka kendőkön színpadra röppen a Lázár Ervin öt meséjébol összenevelt történet, működésbe lép az apró varázsdoboz. Szereplők surrannak elő az ide-oda sikló színes függönyök közül, és meseszél-zene szól a paraván mögül, amíg a finoman rajzolt arcokkal ismerkedünk.
Kézdy György ezernyi titkot rejtő ráncai tavaszi vidámsággal ugrálnak, szökellnek, bukdácsolnak arcán. A színész a szemünk láttára válik gyerekké; alig követhetem, csak azt érzem, hogy ami velem történik, az jó. Kézdy nem valakinek játszik valahogyan, hanem nekünk, olvasva a csillogó szemekből. Partnere is akad - bár inkább társat mondanék -: Santana Lorena feketéből fehérbe csorduló kislánymosolya kisimítja az öreg barát szarkalábait. A két játszó pedig kézen fogva battyog végig az öt mesén, énekelnek és báboznak, maszkban osonnak négykézláb a színpadon, ők és segítőik temérdek eszközzel működtetik a Retemetesz történeteit.
Igaz, a mesék tanulságainak némelyike a mai gyereknek már kissé kong, a mesét mesélő egyszerű keret törvényszerűségei pedig néha futni hagyják a virgonc gyermeki figyelmet, de a paraván mögül világra jövő sokféle bábtípus (a hajas babától a marionetten át a kesztyűs bábig), a fantáziadús alázatossággal játszó színészek, Balla Margit rendezői ötletei és Lázár Ervin sűrített világa doboznyi varázst hoznak létre az Andrássy úton.
Óriás tenyeremmel piciket tapsolok, jegyzetelésre előkészített tollamat szórakozottan a táskámba dobom, s nekem aztán sivíthat már odakinn, az a kétparkolónyi státusszimbólum.
