Se kép, se hang

Vajon mi lehet fontosabb egy alkotó életében: a karakteres kudarc vagy a langyos siker? Az előbbi keserűsége ellenére is emlékezetes marad, utóbbi legfeljebb a vállveregetésekhez elég. Vranik Roland második nagyjátékfilmje az első kategória mintapéldája.

Kudarca ugyanakkor nem sikertelenségéből fakad, hanem csak abból, hogy képtelen kihasználni a maga szabta történet kínálkozó lehetőségeit. Megreked fél- vagy inkább háromnegyed úton, miközben szinte minden kockájával meggyőz remek atmoszférateremtő képességéről. Arról, hogy azon kevesek közé tartozik, akik egy egyszerű ötlettel, néhány mondattal és súlyos csönddel a teljes kilátástalanság és reményvesztettség feszültségét tudják a vászonra csempészni. Aztán ő maga hagyja elszivárogni a szépen felépített feszültséget...

Kevés olyan reményvesztett várossal találkozni a filmtörténetben, amelynek életéből eltűntek a képek. Sötét a tévé, a monitor, másképpen csobog a tenger. Ami eddig a turistákat csalogathatta és eltartotta a helybélieket, most üres, tartalmatlan látványként ring a láthatáron. A város lakói már túl vannak a kataklizma sokkján, már elkezdték úgy-ahogy berendezni kép nélküli világukat, de ez ? talán megalkuvásában, talán vértelenségében ? még inkább kiemeli a reményvesztettséget. Reménykednek, de maguk sem tudják, miért. Ezt a helyzetet kavarja fel egy véletlen gyilkosság.

És épp innen nehéz tartani a gyeplőt, hiszen e ponton önkéntelenül is kettéválik a film: egy lassú, balladai léptékű, sötét utópiává és egy abszurd, krimivel terhes drámává. A gond csak az, hogy nem mindig erősíti egymást a kettő, hanem az egyik drámai helyzet gyengíti, eljelentékteleníti a másikat.

Ráadásul Vranik azon igyekezetében, hogy egyensúlyban tartsa a kettőt, körülményessé, szájbarágóssá válik, egy-egy szimbólum jelentőségét eltúlozza (képkivágat a felépített falon). Így történhet, hogy amikor leginkább a városról, a katasztrófáról, a túlélés hiábavalóságáról szeretnénk többet tudni, akkor a hulla elásásán nyammogunk, amikor pedig a személyes bűn lenne mindennél fontosabb, akkor Vranik megint a város, a környezet felé tágítja a látószögét. Pedig mindkettő külön-külön épp elég feladatot adna a nézőnek.

Mivel okos rendezői és írói döntésként kevés a párbeszéd a filmben, a színészek (leginkább Terhes Sándor és Kerekes Éva) arca tölti ki a kommunikáció tátongó réseit. A csöndes kiszolgáltatottság észrevétlen mimikája. Helyenkénti vontatottsága, körülményessége ellenére az Adás keserű, visszajáró film. Egy-egy jelenete, hangulata még ebben a képekkel agyonzsúfolt világunkban is megtalálja kijelölt helyét.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu