Sírás, nevetés, gondolkodás

Minden idők legkiválóbb magyar filmcíme a Büszkeség és bányászélet: vicces, figyelemfelkeltő és tartalmas, százszor jobb, mint az eredeti (Pride). Szerencsére maga a film is van ugyanilyen kiváló.

 

– Még sosem találkoztam meleggel!
– Én pedig bányásszal.
Eme egyszerű párbeszéd tökéletesen összefoglalja a Büszkeség és bányászélet lényegét. A megtörtént eseményeket feldolgozó mozi visszarepíti a nézőt Nagy-Britannia sötét nyolcvanas éveibe, amikor Margaret Thatcher markáns gazdaságpolitikája révén óriási változások zajlottak le a brit társadalmon belül. A bányászsztájkok évében egy maroknyi londoni homoszexuális aktivista az azonosságok felismerése révén kampányt kezd a fővárosban egy apró észak-walesi falu sztrájkoló bányászainak megsegítésére. A két csoport személyes kapcsolatba lép egymással, a két szubkultúra tagjai között számtalan barátság szövődik, eközben az egyéneknek meg kell küzdeniük a kormánynál sokkal kegyetlenebb ellenlábasaikkal.

Nehezen tudtam napirendre térni a fölött, mennyire találó párhuzamot vonni az ipar struktúrális átalakításának áldozatai és a melegek között. Pedig első pillantásra semmi közös pont nincs köztük, ez az ellentét adja a Büszkeség és bányászélet humorát. A bányászok azonban szinte egyik pillanatról a másikra a társadalom perifériájára kerülnek, oda, ahol a homoszexuálisok évek óta vegetálnak. Mindkét csoport között pedig ott a kirekesztettségtől szenvedő ember.

A film igazi erénye a személyes sorsok érzékeny és őszinte bemutatása. Rengeteg karakterrel találkozunk, és a rendező (Matthew Warchus) remek érzékkel egyensúlyozik a két közösség között, valahogy egyik se kerül túlsúlyba (noha a homoszexualitás feldolgozása nyilván hálásabb téma). A direktor büszke lehet rá, hogy képes volt a tolarencia megélését, a világra való nyitottság előnyeit ilyen ügyesen tálalni. A sok szereplő nem zavaró, hanem éppen általuk válik rendkívül hitelessé a Büszkeség és bányászélet.

Ebben nagy segítséget adnak a kifogástalan színészek: a Vera Drake által Oscar-jelöléssel is rendelkező Imelda Staunton, az Igazából szerelemben brillírozó Bill Nighy vagy az eddig inkább tévében bizonyító Domonic West nevei fémjelzik az illusztris színészgárda idősebb korosztályát. Mellettük a fiatalok is helyt állnak, az ifjú Ben Schnetzer a tapasztaltak mellett se vall szégyent, finoman, ezáltal hihetetlen erővel játszik Andrew Scott is. Matthew Warchus rendező színházi múltja ellenére sem teszi színpadiassá művét, továbbá a jól összeválogatott betétdalok is a filmes vonalat erősítik.

A Büszkeség és bányászélet az Alul semmi és a Billy Elliot által kitaposott utat követi, vagyis az angol vidék intolarenciáját, illetve a brit konzervativizmust humorban oldja fel. A kitchen sink drámákkal az ötvenes években indult el az a folyamat, amely beemelte az angol filmművészetbe a kisemberek problémáit. Bár Ken Loach a mai napig rendez a szociális realizmus jegyében, mára az irányzat sokat oldódott, de a lényege, tehát a mély társadalmi mondanivaló fősodorba emelése a mai napig megmaradt. Az, hogy mindezt vidámsággal vegyítik, csak még befogadhatóbbá teszi a témát – ahogy azt a Büszkeség és bányászélet is mutatja.

Amennyiben értesítést szeretne kapni az olimpiával kapcsolatos Port.hu tartalmakról, kattintson ide és iratkozzon fel az értesítésekhez.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu