Sosem lesz vége

  • Hanula Zsolt Péter / PORT.hu

Hiába mondták, ne akarjunk olyan gyorsan felnőni, nincs abban semmi jó. És tényleg, legalább ne ugyanazokat a marhákat kéne nézni még mindig.

2001-ben Jason Biggsnek megadatott, hogy cameózzon a Jay és Néma Bob visszavágban, ironikusan beszélve saját színészi pályájáról, vagyis a srácról, akit – oh, milyen unalmas – mindenki a „pitebaszó” néven ismer. Vicces volt az önreflexió, ám Biggs aligha hitte akkor, szűk két évvel az Amerikai pite után, hogy tizenkét évvel később sem lesz jobb a helyzet. Nyilván nem ő az egyetlen, akin egy életre rajta marad egy szerepe, csak hát nagyon nem mindegy, hogy pl. Luke Skywalkerként emlegetnek valakit vagy pitebaszóként. Túlzás lenne azt állítani, hogy évfolyamtársai közül sokaknak jött be az élet, Mena Suvari már akkoriban is ismert volt, de a többiek azóta is kallódnak a tévéfilmek és videótékák félcelebeknek kijáró világában. Egyetlen dolgot tehet ilyenkor az ember, dacára a szájhúzós második és kínos harmadik résznek, túl egy direkt házimozira gyártott „American Pie Presents” szérián, tíz körömmel dolgozik azon, hogy összehozzon még egy epizódot. És ez elsőre nem is tűnt akkora hülyeségnek.

Jelenetek egy házasságból

[img id=351223 instance=1 align=left img]Az van ugyanis, hogy akik épp akkor ismerkedtek a pitével, amikor ők, azok mostanra talán fiatal házasok, beléptek a harmincasok klubjába, ringatják a gyereket és a klasszikus értelemben vett házasélet helyett inkább az internet, illetve a fürdőszoba magányában játszanak azzal, amivel egyidősek. Nosza mekkora ötlet tehát készíteni nekik egy „Reuniont”, amelyben kárörvendően-édesbúsan megmutatjuk, igen, ez lett a gimis álmokból, és ezzel nem vagy egyedül. Namost, hogy a film mindezt nem éppen Bergman stílusában teszi, azzal keveset mondok. Én őszintén elhittem, hogy amíg 18 évesen esetleg poén volt a fikát az asztalra kenni, addig most jön valami viszonylag szofisztikáltabb szórakoztatás, nem az olasz neorealisták stílusában, de mondjuk ahol tényleg csak a nosztalgiázás szintjén tolunk egy kábelt a másik hűtőtáskájába, amúgy kicsit a felnőttebb korosztályt célozzuk meg. Nem pont ez történt, azt kell, hogy mondjam.

Korai öröm, késő bánat

Az Amerikai pite: A találkozó épp beleillik tehát a sormintába, s hogy ezen túllépve, illetve ezen kereteken belül mit képes nyújtani, azon lehet még talán morfondírozni, csak nem érdemes. Az olyan dramaturgiai szükségszerűségeket, mint megteremteni a folytonosságot a több mint egy évtizeddel ezelőtti eseményekkel, gyors félmondatokkal abszolválja a forgatókönyv. „Te hagytál el! / De te léptél le Los Angelesbe!” „Elszámolták a tízéves évfordulót, ezért találkozunk idén nyáron.” Bár abban még egész sok munka lehetett, hogy a figurák lehetőleg más-más irányba vigye az élet, mindnek legyen valami teher a vállán, de ne egyforma mértékben és főleg úgymond műfajban, mint ahogy arra is különösen figyeltek, hogy a múlttal való újra találkozás is különböző behatással legyen rájuk. Van aki számára bebizonyosodik, hogy ő már egy másik ember, van aki pedig rájön, mi hiányzott az életéből tizenkét éven át. A csajokkal keveset tudunk foglalkozni, de az Így jártam anyátokkal sorozatban azóta is épp eleget látott Alyson Hanniganből ennyi is elég, Tara-ról is meg csak az jut eszünkbe, ó igen, belőled is mennyivel többet néztünk ki még ’99-ben. Pedig az a tinivígjáték nem előjáték volt a karrieretekben, hanem a korán jött csúcspont maga.

Kinek ajánljuk?
- Akik még ma is szívesen nézik az első hármat, sőt a DVD-re gyártott B-filmek is tetszettek nekik.
- Akik ’99-ben végeztek és mostanában lesz egy osztálytalálkozójuk.
- Akik még egyszer utoljára látni akarják Tara Riedet, mielőtt a sminkesbőrönd teljesen eggyé nem válik arcbőrével, mint valami képregényszörnynek.

Kinek nem?
- Akik már ’99-ben sem nevettek azon, hogy beleélvezünk a másik poharába.
- Akik akkor még igen, de azóta továbbtanultak.
- Akik egy kicsit is sajnálják Jason Biggst.

5/10