Szenvedély és pénz, megint a régi nóta

Akár azt a címet is adhattam volna ennek az írásnak: A régi vágású thrillerek diszkrét bája. A Kétarcú január nem akar többet mutatni, mint ami a lényege, azt viszont nagyon korrekt, profi és szerethető módon teszi. Soha rosszabb filmélményt egy fáradt nap után.

A klasszikus angolszász krimi nagyasszonyai mindig is különös vonzalommal viseltettek a távoli, egzotikus tájak iránt, ami például Agatha Christie esetében tökéletesen érthető, figyelembe véve, hogy sokáig régészfeleségként tengette napjait. Patricia Highsmith egyik legnépszerűbb regénye, a Kétarcú január a mítoszi régmúlt nyomait őrző Hellászba kalauzolja az olvasót – és végül is mi lehetne titokzatosabb helyszín egy gyilkosság számára a knósszoszi labirintusnál? A jól megválasztott helyszín – a tetthely, ha úgy tetszik – pedig egyetlen médiumban fontosabb a bűnügyi regénynél: a bűnügyi filmben. Nem szeszélyből rugózom ennyit a helyszín kérdésén, mert a jól működő bűnfilmnek ez az egyik kulcsa – a másik kettő a történet és a karakter.

Az iráni származású Hossein Amini mindháromhoz kiválóan ért. Bár rendezőként most hallhattunk róla először (ez az első nagyjátékfilmje), korántsem számít zöldfülűnek a szakmában, forgatókönyvíróként olyan filmeket jegyzett eddig, mint a Drive – Gázt! vagy a 47 Ronin. És persze most a Kétarcú januárt, amely tényt csak üdvözölhetünk, mert ha valami nagyon rendben van itt, az a forgatókönyv. Amini tökéletesen érti, mitől maradhat egy sztori önazonos, hogyan feleltethető meg egymásnak forma és tartalom. Nem ígér túlzottan sokat, csak egy újabb történetet szerelemről, szenvedélyről, pénzről, kapzsiságról és árulásról (vagyis minden bűnközpontú műfaj legelemibb mozgatórugóiról), azt viszont maradéktalanul betartja. A túlméretezett blockbusterek és férc-remake-ek dömpingje közepette ez egyáltalán nem kevés.

A helyszín tehát megvan: Görögországban járunk, 1962-t írunk, amikor besétál a képbe a három központi karakter, és elkezdődik a történet. Az amerikai Chester MacFarland (Viggo Mortensen) és felesége, a csinos Colette (Kirsten Dunst) görögországi utazásukat élvezik, legalábbis élveznék, ha nem jönnének közbe bizonyos zavaró tényezők. A legzavaróbb tényező kétségkívül az a magándetektív, aki azzal az érthető óhajjal tör rá a férfira, hogy fizesse vissza klienseinek a pénzösszeget, amit szélhámoskodásával kiszedett a zsebükből. Ez a bűnügyi szál. Közben viszont megjelenik egy sármos, szintén amerikai és szintén kissé szélhámos idegenvezető, Rydal (Oscar Isaac), aki ugyan segít a bajban, de innentől máris készen áll a szerelmi háromszög, ami még inkább bonyolítja az ügyet. Ez a romantikus/melodramatikus szál. A kettő persze végzetesen összekuszálódik a menekülés során – mert természetesen menekülni kell (ez is milyen ősrégi és bombabiztos toposz!), Athéntól Krétán át Isztambulig, mert üldöznek a rosszakaróink és önnön rossz lelkiismeretünk.

Amini ragaszkodik a feszültségfokozás bevált technikáihoz, Hitchcock élt, él és élni fog, minden sötét lépcsőfordulóban, minden gyanakvó oldalpillantásban és identitáscserében; rendezőnk mégis inkább Billy Wildert idézi meg, egy gyors A vád tanúja-ommázs keretében. A Kétarcú január tulajdonképpen többhelyszínes (és micsoda helyszínek!) kamaradráma, három remekül felépített, hiteles karakterrel – Mortensen, Dunst és Isaac pedig nem éppen brillírozva, de tökéletes ökonómiával hozzák a szerepüket. Ennél klasszikusabb lélektani thrillert nehezen lehet elképzelni (jó, némi krimibeütéssel); korábban a bűnfilm fogalmát használtam, mert nem egyszerűen a megoldandó rejtélyről szól, hanem magának a bűnnek a születéséről és pusztító hatásáról, arról, hogy vannak visszafordíthatatlan folyamatok és jóvátehetetlen tettek. És hogy a pénz miatt elkövetett gyilkosságnál csak egy ősibb indíték van: ölni szerelemből, féltékenységből, egy nőért.

A knósszoszi labirintus így válik az önnön útvesztőjében bolyongó lélek metaforájává – vagyis megint a régi nóta, és ezredszerre is élvezzük, ha jól adják elő.