Harmadszor fut neki az Oscar-díjnak A tégla című új filmjével Martin Scorsese. 2002-ben a New York bandái, két éve az Aviator bukott el a nagyhírű díj piaci versenyében. Sőt: nemcsak elbuktak, hanem sok néző és kritikus számára kínos hatást is keltettek.
Volt bennük valami nagyszabású bizonyítási kényszer: a rendező munkájában, meg a mára Scorsese fétisszínészévé vált Leonardo DiCaprio játékában is. DiCapriót előbb a New York bandái másik színésze "játszotta le", aztán az Aviator több évtizedet öregedő és belül is kicserélődő nehéz főszerepe múlta felül színészi képességeit.
Scorsese az új Hollywood régóta egyik legtudatosabb, nemcsak a filmipart, de a filmművészet történetét is kiválóan ismerő rendezője. Nemrég láthattuk egy tévécsatornán az olasz filmről összeállított nagyszerű sorozatát. Szinte minden néző tapsolta a nyolcvanas-kilencvenes években készült remekműveit, hivatkozási alappá, sőt kultikussá vált alkotásait. Még az sem túlzás, hogy megváltoztatta az amerikai film néhány alapműfaját - ebben kicsit Brian de Palma hasonlítható hozzá. Ismétlődő kudarcai (félsikerei) ezért is tanulságosak. Persze magas a mérce, nagyobb igénnyel ül be az ember az ő mozijára, mint a tucatrendezőkére. Most például zavartan tapasztaljuk, hogy a hongkongi Szigorúan piszkos ügyek, Scorsese új opusának mintája, "eredetije" sokkal izgalmasabb és feszültebb, pedig annak szövevényeit kicsit nehezebb követni.
A tégla nem egy, hanem két "tégla" (amerikai szóval: patkány) párhuzamos-ellentétes útját követi. Sullivan (Matt Damon) egy nagy bűnszövetkezetnek a bostoni rendőrség vezetésébe beépített ügynöke, Billy Costigan (DiCaprio) pedig a rendőrségé a bűnszövetkezetben. Némi egészen rövid gyerekkori előzményeken kívül Scorsese most rövid idő alatt lepergő, nem epikus jellegű filmet csinált, egyre gyorsuló végkifejlettel, mindenkinek erőszakos halálával. Gonoszabb lennék, mint a film egyetlen nagyszabású gazembere, a bandavezér (Jack Nicholson jótékony ripacsságot sem nélkülöző alakítása) - gonoszabb lennék még nála is, ha azt mondanám, igazán rossz vagy igazán jelentéktelen ez a film. Inkább olyan "jó közepes", ami persze nem túl szívderítő egy ilyen formátumú rendező esetében.
"Mindenki ügynök, felcserélhetők vagyunk" - sugallja a történet didaktikusan és iskolás módon. Még a bandavezér is az, egy mindennél hatalmasabb szervezet téglája. E döbbenetes felismeréstől a két ellentétes oldalon álló beépített hős egyaránt elámul, majdhogynem összeomlik. Vagy úgy! Eddig csak profik voltak, a bűn és a bűnüldözés ifjú mesterei - most egyszeriben illúziómentessé és könyörtelen gyilkossá válnak. E hatalmas horderejű felismerés után némely néző is illúziómentessé válik, és azon kezd borúsan töprengeni, hogy Scorsese talán soha többé nem születik újjá. Ilyen hétpróbásan rutinos filmszerző például hogy engedhette meg magának a rendkívül gyengén megírt, így nemcsak eljátszhatatlan, de teljesen felesleges női figurát? Rejtély. Marad tehát annyi, hogy a színészek, főként DiCaprio és Matt Damon nemcsak igyekeznek, hanem egészen jók, s marad Nicholson révén néhány lidércesen feketehumoros pillanat. Marad még (annak, aki kellően vájt fülű ilyen háttértartalomhoz) az ír és olasz ellentét Amerikája, az ír hagyományok néha tragikus, néha eredeti humorú elővezetése - fájdalom, a Mammut mozi zsúfolt nézőterén néma csend vert tanyát ilyenkor. Már a visszhang sem a régi.
