Szőrös zenészek

Ross Bagdasarian jól kitalálta. Már az 1961-62-es The Alvin Show - aminek során tulajdonképpen megszülettek a zenélő kisállat-karakterek - jelentős sikernek volt elkönyvelhető Amerikában. Bagdasarian 1972-ben - mindössze 53 évesen - szívroham következtében elhunyt, kezéből a fia, ifjabb Ross Bagdasarian vette át a karmesteri és varázspálcát, és érte el az igazi nagy áttörést az 1983-1991 között gyártott, részben nálunk is sugárzott televíziós rajzfilmsorozattal (Alvin és a mókusok). A gyerekek és felnőttek egyaránt megkedvelték a túlpörgött, folyton zenélő, jókat mondó, emberi barátjukat állandóan lealázó - de azért szerető - rágcsálókat. Húsz éve már született egy egész estés rajzolt film a három és egy teremtmény kalandjai alapján, most a komputer-animáció és az élőszereplők kombinálása segített be a fiúk feltámasztásában.

A mintegy a Zene és szöveg című film "ideológiája" mentén (tehetséges és tehetségtelen zenészek összedolgozása a siker érdekében) mozgó új mozi rendezésére az ifjabb Bagdasarian a vitatható értékű, ám abból a szempontból mindenképpen tapasztalatot jelentő Garfield 2. rendezőjét, Tim Hillt kérte fel, hogy ott is CGI-generálta emlősök és valós színészek tűntek fel a vásznon. Hill elvileg rutinosnak mondható a családi viccelődések területén, azonban jelzés értékű, hogy produktumai többnyire a kereskedelmi tévék délutáni műsorsávjában végzik (A kiskrapek visszavág, Muppet-show az űrből).

A történet, ami a kezdetekre visz vissza - a balfék komponista (Jason Lee) hogyan fogadja "örökbe" a három zenélő evetkét (Alvin, Simon, Theodore), hogyan csiszolódnak egymáshoz, és hogyan aratnak diadalt a poppiacon (és a lányoknál) - nem a rendező miatt működik. A vékony hangú - "agyonhéliumozott" - mókusok úgy vannak kitalálva, hogy velük és általuk bármilyen bárgyúság (például szarevés, tényleg) eladható. Pontosabban a három plusz egy főszereplő könnyen beazonosítható fő jellemvonása - Alvin a pörgős, Simon a zseniális, Theodore az óvatos és Dave a szerencsétlen - működőképessé teszi az eseményeket. Pláne, hogy (a mókusok) kicsik, szőrösek (simogathatóak), nem esznek húst (jámborak), és ezek a srácok beszélnek és énekelnek is. Más kérdés, hogy az "életre keltett" - értjük: nem rajzolt - hősök valahogyan jóval esetlenebbnek tűnnek kétdimenziós felmenőiknél, és valahogyan a korabeli zenék (funky, rock and roll és a Lipps Inc. Funkytown című száma) jobban ütöttek, mint a mai rapbetétek. Lehet persze, hogy öregszünk.