A kifinomult vígjátékok kedvelői rendesen a soros Woody Allen-dolgozatoktól és még csak véletlenül sem Will Ferrell gyakori ámokfutásaitól szoktak lázba jönni, még akkor sem, ha Ferrell egyszer már (a Melinda és Melinda című gyengécske ujjgyakorlatban) Allen-nél is fellépett, ráadásul rögtön a mester szerelmi ügyekben ügyetlenkedő alteregóját alakította. Nem és nem, ez a nagytestű melák nem a mi emberünk - tartja a közmegegyezés a szofisztikált felső körökben, de még a sznobokon kívül is akadnak elegen, akik az olyan filmek láttán, mint a Földre szállt boszorkány vagy a nálunk csak dvd-n megjelentett Papák a partvonalon, kellőképpen elbizonytalanodtak Ferrell erényeit illetően.
Nem kevés múlott tehát azon, hogy az utoljára három éve, A híres Roy Burgundy legendájával és a Mi a manó?-val diadalmaskodó komikus mire képes az idén nyáron piacra dobott Taplógázzal. Elöljáróban kutya kötelességünk figyelmeztetni Will Ferrell gyengébb idegzetű ellendrukkereit, hogy semmi esetre se menjenek a multiplexek közelébe, a Taplógáz ugyanis Ferrell eddigi legjobb, legszórakoztatóbb filmje, melyben hősünk azt teszi végre, amihez a legjobban ért: bolondot játszik. Na persze nem olyat, akinek ballépésein kárörvendezve hahotáznánk (arra ott van hősünk filmbeli ellenlábasa, az Ali G alakította francia karikatúra-autóversenyző), hanem szeretetreméltó bolondot, olyan együgyűt, aki Chaplin óta jó ismerősünk.
Ferrell Ricky Bobby-ja a NASCAR-versenyek királya, felfuvalkodott, de zseniális autóversenyző, aki ha a helyzet úgy kívánja, akár hátrafelé tolatva is képes elsőként célba érni. Ricky Bobby jellegzetes amerikai tökfej, a butaság, a naivitás és az önteltség szobra, a tévésorozatokon és képregényeken szocializálódott örök gyerek karikatúrája, aki a gyerekeit Chuck Norris-iránti rajongása jeléül Walker-nek és Texas Ranger-nek keresztelte.
A Taplógáz készítői és szereplői merész játékot űznek: miközben a kabaré teljes arzenálját - tapló poénokat és meglepően kifinomult élceket is - latba vetve kifigurázzák az ismert sztereotípiákat, nem feledkeznek meg arról sem, hogy a közönség a poénáradaton kívül hőstörténetet is akar látni. Úgyhogy miközben az amerikai tahóságon, a francia elitizmuson vagy a sportfilmek elcsépelt fordulatain szórakozunk, egyszersmind azon kapjuk magunkat, hogy drukkolunk is a kifigurázott hősöknek, bármilyen idétlenek is legyenek.
