Tökéletes recept

A Fekete Dália végül is nem rossz film. Van benne szerelem, gyilkosság, fondorlat, ármánykodás, fordulatok, ismert és szeretett szereplők, szépen átkötve selyemmasnival, kis üdvözlőkártya és kész-passz. Tökéletes csomagolás. A legjobb tulajdonsága, hogy remekül megidézi a kort, a háború utáni Amerikát, minden szokásával, stílusával együtt. De ugyanez a hátránya is: nem tud, de talán nem is akar kilépni saját kis bűvköréből. Így hamar el is felejtjük.

Bucky Bleichert (Josh Hartnett) és Lee Blanchard (Aaron Eckhart), vagyis Mr. Ice és Mr. Fire, két régi nagy menő bokszoló, mindenki kedvence. Aztán beállnak a rendőrség soraiba, s jól el is látják a bűnözők baját. Egy nap viszont olyat tapasztalnak, ami nekik is sok. Betty Ann Short, az a bizonyos Fekete Dália (Mia Kirshner) összekaszabolva, keresztbe-kasul fölvágva, meggyilkolva. A két zsaru egyre jobban belezavarodik az ügybe, majd szépen lassan kiderül, hogy kit mi is motivált a dologban. Szó szerint lassan, hiszen a film első fele meglehetősen unalmas, mire beindulnak a fogaskerekek, nem kevés idő telik el. De szépen, hiszen szemünk előtt pereg a mozaik, s látjuk egyre inkább előbukkanni a kis darabokat. Így lesz egyre teljesebb a kép, s ugrik elő egy-egy kocka a filmből, amely bizonyít vagy éppen csak sejtet, de kezdi tisztázni a sötét érdekek szövevényes hálóját.

Brian de Palma, a Mission: Impossible és a Femme Fatale rendezője ismét fordulatos és zseniálisan csavar minket az ujja köré. Teszi úgy, mint a film hölgyszereplői: a szöszi szépség, Scarlett Johannson, a kissé bumfordi, már-már férfias Hillary Swank (nem is értem, hogy lehetett ő a titokzatos femme fatale), és a különleges, itt is vagyok, meg mégsem stílusú, csak "archív felvételeken" szereplő színészüdvöske, a Dália, Mia Kirshner. (Ő sokkal inkább lehetett volna, bár a halott szereplő alakítása is kellő titokzatosságot követel.) Jól eltalált "poén" ugyanis, hogy ilyen sokat látjuk az áldozatot régi filmtekercsekről. No és persze a már említett férfiszereplők, mind, ha nem is klasszis-, de jó teljesítménnyel vannak jelen. Ehhez tehetjük még Zsigmond Vilmos Oscar-jelölést érő képalkotását, amely kapcsán tényleg lehet mondani, hogy szemnek tetszetős. Nem szép, nem különleges, egyszerűen csak annyi, hogy világosan él még egy-két jelenet a szememben - egy héttel a film után is.

Remekül bevezet minket a film a II. világháború utáni rongyrázós, nagybetűs, napfényes Kaliforniába, de leginkább annak sötét oldalaira. A Hollywoodland után rövid időn belül ez a második antihollywood történet.

Persze, hogyne, a film nem saját ötlet. A hiányérzetünk viszont nem emiatt motoszkál. A Fekete Dália tényleg létezett, a gyilkosság tényleg megtörtént. Sőt, olyan durva volt (s ez a filmben is elhangzik), hogy a sajtót oda se engedik az áldozathoz. A gyilkos nem lett meg, az amerikai közvéleményt az eset 60 év után is borzolja. A történetből viszont mindössze ennyi igaz. James Ellroy formálta Regénybe 1987-ben, s ez a mű alkotja a film kereteit. Brian de Palma és csapata szimatot fogott, és létrehozott egy jó kis krimit. Amiben lehetnek bármilyen nagy csavarok, jó színészek és bombázó színésznők, mégis könnyen kifordulunk a moziból. Mert már láttuk a filmet. Nem ezt, valami hasonlót. A rendező tehát nem hozott semmi újat, régi detektíves krimireceptet vett elő. Azt viszont tökéletesen.

Lakatos Mónika - Romanimo
2019. november 12., 19:30 Lakatos Mónika - Romanimo

Autentikus roma népzene a MÜPA Fesztivál Színházában.

Jegyvásárlás