Gengszterrap musical indahauz – amilyen hülyén hangzik, annyira jól sikerült.
Ez is London
Amikor nálunk is elkezdett teret nyerni a hiphop műfajában a "rohadt kemény helyen nőttem fel és épp ezért én is kemény vagyok" hangvételű szubzsáner, eleinte tátott szájjal hallgattuk, hogy mit ki nem lehet ma már mondani lemezen és egy kicsit mi is keménynek éreztük tőle magunkat. Aztán elkezdett komolytalan lenni az egész, mert felnőttünk és rájöttünk, hogy ez ugyanúgy egy piaci rés betömése a zeneiparban, mint politikában a rasszizmus, és egyébként is, hol van Budapesten olyan lövöldözős környék, hogy az ungarische bőgatyások 2Pac szellemi leszármazottainak tekinthetik magukat?
Épp ezért, ha egy angol hiphop-előadó egyszer csak úgy dönt, filmet csinál arról, milyen az élet a ghettóban és a saját dalait keveri alá, ott valami orbitális blöffnek kellene következnie. Hogyhogy nem ez történt? Hogyhogy az ill Manorst az utolsó kockáig autentikusnak érezzük?
[img id=471776 instance=1 align=left img]Bejött a b-terv
Az eddigiek alapján Ben Drew aka Plan B. esetében arra mernék nagyobb összeggel fogadni, hogy a fickó – bár használta kicsit ezt "az anyám melós, a punk apám meg lelépett kiskoromban" imidzst – alapvetően nem bandaháborúkban edződött utcakölyök, hanem egy vérprofi előadóművész. Megtanulta, hogyan kell zenélni, megtanulta, hogyan kell filmezni és most, hogy még harminc éves sincs, ami minden kultúrkörben egyaránt pofátlanság, abszolút minőségi dolgokat tesz le az asztalra. Most már ugye nem csak a mikrofont gyűri, hanem a kamerát is, az ill Manors pedig egy láthatóan nem túl nagy költségvetésű, de kőkemény anyagból faragott karaktereket mozgató film. Amelynek egy-egy jelenetein rendesen felszisszen, aki eddig azt gondolta, a Mátyás térnél meredekebb zuga nincs a szociális hálón kívül rekedt világnak.
Mindenkinek van egy története
Ben Drew azt a már többször jól – és még többször nem – bevált formát választotta, amikor az egyes karaktereket végigviszi a maguk zarándokútján, hogy itt-ott azért egymásba fussanak. Ebből a szempontból az egész szerkezet nem feltétlenül egy mérnöki diplomamunka, de így is több mint korrekt. Hozzáteszem, hogy az amolyan összekötő szövegként használt dalbetétek, amelyekkel mintha színházi kórusnak jelezne, hogy csapjanak a lemezek közé, kicsit megúszósnak tűnnek nekem a történetmesélés szempontjából, hiszen két percben összefoglalja rappelve például az orosz prosti teljes előéletét, ezzel teremtve meg a koherenciát. Ezt ugye egy regényben lenne helyünk kifejteni, itt viszont lett volna egy nyolcórás film belőle, ha minden egyes alkalommal leforgatja az egyes karaktertörténeteket – így azonban kicsit mintha rágógumival lenne összeragasztva néha két szekvencia, hogy a folytonosság fennmaradjon. Azt gondolom, mégis, ennyi belefér, és ráadásul itt kell elmondani, hogy bár ezek azok a betétek, amiért feljebb a musical szóval csúfolódtam, ezek a rapszámok tényleg össze vannak rakva, meg van a helyük, nincs bennük címlapra játszó póz, vagy az oda nem illő csápok kényelmetlen érzete. És nyilván szó nincs róla, hogy egyébként időnként dalra fakadnának a szereplők, hogy elmeséljék, melyik területet reprezentálják. Ben Drew, ha a történet lyukait alibizve tömi is be, jól tudja, hogy filmen nem szavakkal kell elmesélni, milyen rohadt kemény a kerület, ahová az isten száműzte a szereplőit, hanem meg kell mutatni, akció közben. Mondom, hogy profi a fickó.
Kinek ajánljuk?
- Rappereknek.
- Szociológusoknak.
- Keményeknek.
Kinek nem?
- Akik épp készülnek kivándorolni Londonba.
- Akiknek épp elég megrázó azt hallgatni, ahogy Eminem beszél az anyukájáról.
- Akit nem érdekel a világ baja.
8/10
