Az elmúlt színházi évad kiemelkedő előadása volt a sepsiszentgyörgyi színház Bocsárdi László rendezte Ilja prófétája. A kitűnő szöveget komplex, mégis céltudatos, koncepciózus megvalósításban láthattunk, s a produkció kiválóan mutatta az imponálóan érő, fejlődő sepsiszentgyörgyi színészcsapat erejét is. Anélkül, hogy szükségét érezném kényszerű párhuzamok felállításának, a Bárka Színház mostani (a hírek szerint egyébként sok hányattatás, balszerencse s egy kényszerű darabcsere után létrejött) bemutatója is mintha a darab közösségformáló erejét mutatná.


Ami nyilvánvalóan nem független a rendező személyétől sem. Czajlik József Bárkához szerződése, úgy tűnik, nyugalmat és szakmai biztonságot jelenthet a színház tagcserék és rendezőhiány fémjelezte utóbbi másfél évada után. Ez nem pusztán (sőt, nem elsősorban) abban a rendezői szaktudásban tükröződik, mellyel a darabhoz nyúl, hanem abban a módszerben, mellyel a színészekkel dolgozik. A Bárka gyakran hullámzó szinten és eltérő színvonalon teljesítő színészei most egységes csapatként, együtt gondolkodó, előadást együtt formáló közösségként vannak jelen a játékban. Ami balszerencsének látszik, az persze lehet szerencse is: a társulatformáláshoz az Ilja próféta bizonyosan sokkal megfelelőbb, mint az eredetileg bemutatásra szánt Kiss Csaba-darab.

A Hihetetlen történet alcímmel játszott mű egyfajta mai profán passió: címszereplőjét, az embertársait inkább józan ésszel, mint csodákkal megváltani kívánó jámbor szélhámost a nép új Messiásnak nézi, s elhatározza, hogy segíti sorsa beteljesítésében. Megindul a falusiak menete, melynek végső célja Ilja keresztre feszítése. A keresztutat tehát a nép járja be, ők próbálják el a megfeszítés bájosan bumfordi passiójátékát, míg Ilja asszonyai (köztük a "bolondságából" kigyógyított Olga) körében tengeti nem túl örömtelen napjait. A játék azonban, ha nem is vérre, de tétre megy: Ilja végül lenyűgöző szélhámossággal megakadályozza a keresztre feszítést, ám az oda vezető stációk számos társadalmi, politikai, filozófiai kérdést felvetnek (nép és népvezér viszonyáról, kereszténységről és zsidóságról, a megváltás oly sokféleképpen értelmezhető jelentéséről). A szöveg felettébb vonzó sajátja, hogy voltaképpen a rendezőre bízza, mennyit akar e kérdésekből kibontani: a nyelvi leleményektől hemzsegő, szellemesen játékos, repetitív szerkezetű mű akár ezek nélkül is megáll a maga lábán.

Ezt voltaképpen Czajlik József rendezése is bizonyítja: a Bárka előadása nem a darab spirituális vagy társadalomkritikai aspektusaira helyezi a súlyt, inkább a történet egyszerű emberségét, szeretetteljes humánumát érzékíti meg. Az előadás nem él a kínálkozó ambivalens jelentéstartalmakkal, a rendezői szándék vélhetően inkább a homályosabb pontok egyértelműsítése, megvilágítása lehetett. (Ez alighanem a legjelentősebb különbség Bocsárdi rendezéséhez képest, melynek az ambivalencia fontos hatáseszköze volt. Legszembetűnőbb ez talán a címszerep értelmezésénél: ott Pálffy Tibor - noha folyamatosan kikacsintott a próféta maszkja mögül - szuggesztíven játszotta el magát a prófétát is. Itt Gazsó György az első pillanattól kedves szélhámost játszik - finom humorral, meleg emberséggel.)

Az ismétlődések és kacskaringók ellenére is jól követhető történet bontakozik ki a színpadon, mely gyakran nevetésre késztet, néha csaknem megríkat, s melynek szereplői egytől egyig szerethetők. Gazsó György a világról sokat tudó, abban cinkos mosollyal közlekedő, az embereken és önmagán egyaránt segíteni kívánó Iljája éppúgy, mint Szabó Márta az emberi jóságtól meghatódó, megszelídülő, igazi asszonnyá váló Olgája vagy Egyed Attila józanságát minden zűrzavar közepette megőrző zsidó árusa. Még a megfeszítésre készülő parasztok is szerethetők: Lucskay Róbert nem a gesztenyét mindig magának kikaparó, mindig élre álló, rafináltan manipuláló népvezért hangsúlyozza az első paraszt alakjában; őt inkább csak gyorsabb észjárása és jobb alkalmazkodóképessége különbözteti meg a többiektől, a könnyen összezavarható, helyezkedni próbáló, de a kritikus szituációkból magát mindig kivágó másodiktól (Kardos Róbert), a tehetetlenségét gyakran agresszivitásba fojtó, mindig pórul járó harmadiktól (Czukor Balázs), a szemeit ábrándosan meresztgető, a körötte történtekből vélhetően keveset felfogó negyediktől (Horváth Illés) és a mindig késve érkező, magára józanságot erőltetni próbáló ötödiktől (Gados Béla). Az öt színész jól egyénített, körülírható, pontosan felépített karaktert hoz, ugyanakkor példás az együttes teljesítményük is: a tipizált karakterek összessége pontosan kiadja az ellentmondástól ellentmondásig evickélő, jól manipulálható tömeget. E tömegbe illeszkedik a többi figura is: a Takács Kati játszotta nagyszájú, dévaj, férfiakat bokorba rángató, a szó több értelmében is lehengerlő asszony éppúgy, mint a világgal már csak egyetlen szón keresztül érintkező, titokzatos tekintettel a távolba meredő Vak (Kőmíves Sándor), az őt kísérő, szemét néha óriásira kerekítő, talán már nem sokáig ártatlan lány (Nagy Ilona) és a fátyolos tekintetű, kétségek közt hányódó Piás (Herczeg Tamás). Az Ilját körülvevő nővérek szerepe kevésbé ad lehetőséget az egyénítésre: Varga Gabriella, Pálmai Anna és Moskovits Krisztina karként mutat női állhatatosságot és állhatatlanságot, gyermeki szeretetet és még gyermekibb irigységet, szenvedélyt és gyűlöletet. Valamennyi színészi alakításon érződik az elmélyült szerepépítés és a felszabadult játék kettőssége, senki semmilyen értelemben nem lóg ki a többiek közül (holott a társulat tagjai egyrészt stúdiósokkal, másrészt vendégművészekkel játszanak együtt), a vélhetően létező szakmai különbségek nem látszanak, s mindvégig érződik az együttjátszás öröme és felelőssége - ami mostanában nemcsak a Bárkában ritka erény.

A rendező és munkatársai kevésbé látványosan, de határozottan, koncepciózusan dolgoznak a háttérben: finom, de erőteljes ötletek (mint Ilja "többlavóros" lábmosdatása vagy a próbababának szánt madárijesztő kibelezése), a koncepcióhoz alkalmazkodó, precíz dramaturgia (Katarina Mikulíková és Peter Pavlac), a teret ügyesen osztva tágító, a természetet ironikus műviséggel színre varázsoló díszlet (Gadus Erika) és egyszerű, funkcionális, de nem eggyé mosódó, a karakterekhez pontosan illeszkedő jelmezek (Kovács Andrea) jellemzik a produkciót. Az ettől eltérő megoldások el is ütnek kicsit a játék egészétől. Ami persze nem feltétlenül negatívum: a leírások, szerzői utasítások váratlan, diákszínpadra asszociáltató felolvasása üdítően játékos ötlet. Ami kevésbé működik, az az előadást záró, a nézőket is színre (sőt, a szín fölé, ha úgy tetszik, a mennybe) csábító, együtt evésre késztető rendezői gesztus, mely mintha a Bárka egy kevéssé szerencsés tradícióját idézné, s nem sokat ad hozzá a korábbiakhoz. (Abban pedig a magam részéről valószínűleg mindig is kételkedni fogok, hogy a játék- és nézőtér falainak leomlása által eredményezett katarzist egy hasonló gesztus kiválthatja.) Ami persze közel sem annyira fontos, hogy az összképet elronthassa. Nem tagadom, a sepsiszentgyörgyi előadás a maga sötétebb színeivel, ambivalensebb megközelítésével közelebb állt hozzám - ám Czajlik rendezése is érvényes interpretációja a szövegnek, az előadás pedig felettébb szeretetre méltó. S talán még önértékénél is fontosabbá teszi az a perspektivikus ígéret, amely a rendező és a társulat együttműködésében körvonalazódni látszik.