Varázslat hétfőn

Minden valamirevaló művészi alkotás ambíciója, hogy rabul ejtse az időt. Egyszerre dacoljon vele és húzza be magába, úgy őrizze meg csillogva, ahogy a borostyán őrzi az óvatlan bogarat. A kevésbé ambiciózus mű már azzal is megelégedne, hogy legalább az alkotásra szánt idő ne vesszen kárba.

A houstoni születésű Richard Linklater 12 évet szánt rá, hogy filmvászonra csalogassa a múló perceket, és a Sráckor e tekintetben nem csupán hajmeresztő, szabályokkal dacoló film lett, hanem megkerülhetetlenné is vált.

Már az is meglepő persze, hogy egyáltalán elkészülhetett, hiszen az álomgyár hasonló projektre egyáltalán nincs felkészülve, a legtöbb helyről azonnal kitessékelték volna a filmtervével együtt. Tessék csak megoldani a dolgot egymásra hasonlító szereplőkkel, egy jó casting csodát tehet, mondhatták a minden hájjal megkent producerek.

Csakhogy épp a lényeg veszett volna el, ha nem Ellar Coltrane-t követjük nyomon hatéves korától az egyetemi tanulmányának megkezdéséig. Ha hat hozzá hasonló színész bukdácsol át az amúgy teljesen hétköznapi problémákon: a szülők válásán, a sehogy sem sikerülő újabb házasságokon, vedelő mostohaapán, gimnáziumi szerelmen. Úgy csak az illúziót kaptuk volna, amely inkább lehúzta, elszürkítette volna az amúgy sem különleges eseményeket.

Ám azzal, hogy a filmbéli Mason a szemünk láttára nő fel, nem csupán hitelesíti a film minden kockáját, hanem minden eddiginél jobban behúz a vásznon pergő világba. Jobban mint az IMAX, a 4D, a mozgó és spriccelő székek.

Linklater filmje nem csupán fellapozza egy amerikai család fényképalbumát, hanem megjeleníti a legfontosabbat: a fotókat kitöltő időt, amitől a képeken szereplő alakok hús-vér emberek és nem illusztrációk. Így nem csoda, ha a harmadik óra végén már a saját családtagunknak tekintjük Masont. De ugyanígy öregszik hozzá az édesanyját játszó Patricia Arquette, és a családot elhagyó, majd visszatérő apát alakító Ethan Hawke, aki amúgy kabalaszínésze Linklaternek, hiszen a szintén az időt boncolgató Mielőtt-trilógiában is főszerepet játszott. S bár mindketten kiválóan teljesítenek, valahogy mégis a múló napok szabta átalakulás lesz a legsúlyosabb fegyverük: ahogy megjelennek az első fehér hajszálak, mélyülnek a ráncok, szélesedik a csípő.

Csupa olyasmi, amit eddig csak a rokonainkon követhettünk végig. Filmben legfeljebb a maszkmestereket lehetett dicsérni érte.

A súlyos 12 év ugyanis beépül a Sráckor minden kockájába, egybemossa a film idejét a miénkkel, hogy lebontsa a néző és az alkotás közötti akadályokat. Hogy ne úgy tekintsen a vászon művi világára, mint ami csupán visszatükrözi őt a maga gyarló sekélyességével. Nem technikai trükkökkel tesz a film részesévé, hanem a ráérős nyugalommal, az optika eredendő erejével: a puszta rögzítéssel. Azzal, amit az interneten keringő fényképsorozatok is tudnak, amelyben ugyanazon szereplőket fényképezik le időről időre, hogy egymás mögé téve a fotókat, eláruljanak valamit az élet illékony természetéből. Hogy egy pillanatra láthatóvá váljon a napokat mozgató láthatatlan kéz.

Linklater filmje végtelenül őszinte és letisztult mozi. És szeretetreméltó a szó legjobb értelmében. Megmutatja, hogy az egyre nagyobb lendületbe jövő digitális trükközön közepette is lehet valódi filmeket készíteni. S még csak nem is kell hozzá ki tudja, milyen szerzői lelemény. Csak egy kis türelem, kamera, és néhány színész, aki valóban képes rááldozni az idejét. Bár ma már ez is forradalmi tett.

Pedig a varázslat hétfőn is lehetséges, s nem csupán a sötétkamrában.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu