A gyereknevelés soha nem volt könnyű. Nem véletlen, hogy minden korszakban más és más módszerek és elképzelések születtek arról, hogyan lehetne megregulázni a kis vadembereket, akik nem átallanak társaságban ásítozni, vagy a családi ebédnél billegni a székkel.
A Jógyerekek képes könyve című előadásban a verbális fenyegetések válnak valóra, a "rossz gyerekek" megkapják méltó büntetésüket: az álmodozó Jannika (Für Anikó) beleesik a folyóba és megfullad, az ujját szopó Konrádka (Pogány Judit) hüvelykjét lenyisszantja a szabó és elvérzik, a gyufával játszó Hennike (Polgár Csaba) pedig elég - megspórolva szüleinek a hamvasztás tetemes költségeit, ami, ugye, nem elhanyagolható szempont. Ezt már a darabot végig morbid megjegyzéseivel kommentáló dr. Roboz (Gálffi László) teszi hozzá, aki az előadás elején figyelmezteti a gyereknézőket: lehet, hogy a szüleik hozták el őket a színházba, de egyáltalán nem biztos, hogy haza is viszik őket.
A nézőtéren azonban feltehetően egyáltalán nem lesznek gyerekek, mert a darab műfaji megjelölése is ez: sokkopera felnőtteknek. Az előadás végig a humor és a horror határán billeg, de az utóbbit is annyira sematikusan (bábokkal, piros szalagokkal) ábrázolják, hogy bár lélekben szörnyülködünk, nem tudunk nem nevetni rajta. A darab alapjául szolgáló mű - Heinrich Hoffmann Struwwelpeter című, 3-6 éves gyerekeknek szánt szatirikus meséinek - célja az volt, hogy kárörömöt váltson ki az olvasóból. A Vidám történetek és mulatságos rajzok alcímet viselő könyvben a gyerek a rosszaság elkövetésével negatív figurává válik, ezért pórul kell járnia. Azok a kicsik pedig, akik ezt olvassák, kinevetik a rosszalkodót, és ezáltal megkönnyebbülnek, hogy nem ők azok, akik a büntetést kapják - vélte Heinrich Hoffmann, aki egyébként a frankfurti elmegyógyintézet igazgatója volt. A szülők dr. Spockon edződött nemzedéke már másképp gondolja a gyereknevelést, s 1845 óta nagyot is fordult a világ. A műnek nem is neveléstörténeti, inkább irodalmi értéke van: a könyv a képregény ősének tekinthető (addig nem készült képekkel illusztrált szöveg), Struwwelpeter pedig (akit magyarul Borzas vagy Kócos Petiként fordítottak) a német irodalom szimbóluma lett.
Persze, mint mindig, most is kiderül, hogy nem a gyerekekkel, hanem a felnőttekkel van a baj, s ez nem változott az évszázadok során. Nem csak azért, mert a szülők tudattalanjából előtörő vad indulat szimbolizálására néha kitépik a gyerek kezét-lábát (aki ezen felháborodik, gondoljon a gyermekbántalmazási módszerek máig élő széles palettájára), vagy mert az apának időnként fontosabb, hogy eljárjon vadászni - gyanúsan kölniszagú - nyuszikra. Melyik szülőnek ne jutna eszébe, hogy kitekerje a gyereke nyakát vagy legalábbis éhhalállal fenyegesse, amikor a megátalkodott az asztalánál így kiált föl: "Mi ez a szar? Nem kell leves!" Az "apusunkat" játszó Csuja Imre és az "anyusunkat" alakító drabális Széles László (!) komplett idióta kispolgár, akiknek fontosabb, hogy a gyerek ne menjen be cipővel a szobába, mint az, hogy egyáltalán él-e még. A lényeg, hogy a szőnyegrojt ki legyen fésülve!
Az előadás hihetetlen komikumát fokozza, hogy a kisfiúkat borzaspetinek maszkírozott gyönyörű színésznők, a kislányokat kötényruhás, copfos, nyakigláb férfi színészek alakítják. A zenészek élőben kísérik a Tiger Lilles zenekar dalait: Máthé Zsolt kontratenor hangja pontosan visszaadja a hoffmanni borzalom és komikum furcsa elegyét, amit a társulat fantasztikus koreográfiával bolondít meg. Parti Nagy Lajos pedig olyan magyar szöveget írt, hogy a házaspár korlátoltsága minden buta párbeszédüknél nyelvileg is ordít.
