Vendégszereplés

- Miért jöttél el Kaposvárról?

- Hát, az régen volt, '87-ben. Egyrészt azért, mert hívtak egy olyan színházba, ami az egyetlen volt, amibe elképzelhetőnek tartottam, hogy el tudok menni. Ez a Katona József Színház. A másik, hogy egy éves volt a nagyobbik gyerekem, és nem bírta a pendlizést, az akkori feleségem szintén nem bírta, éppen egyetemista volt. Ugyanakkor éreztem, hogy nekem ott kicsit befulladt valami. A színházat átépítették, csonka évad volt, a művelődési házban játszottunk, de az átalakítás alatt a színházban is. Szerencsém volt, hogy éppen akkor hívtak a Katonába, amikor úgy éreztem, hogy most el kellene mennem Kaposvárról.

- Nem mennél oda vissza?

- Nem, mert nem lehet. A mai napig nagyon kedvelem, mikor odamegyek, úgy érzem, hazamegyek, de illúziók azok a szándékok, amik az embert visszaviszik a kiindulóponthoz, mert ugyanaz még egyszer nem történhet meg, rengeteg dolog változott azóta.

- A Madách Kamarába a színház megújítása okán kértek fel?

- Elsősorban azért. Mácsai Pali megkeresett, hogy dolgoznék-e itt, mire én mondtam, hogy elvben igen, de időm nincs, mivel játszom és rendezek a színházamban, és tanítok a Színművészetin, ebbe nem nagyon fér vendégszereplés. Ebből ő kiérezte, hogy az osztályommal dolgozhatnék itt, fel is ajánlotta, és ez olyan gáláns gesztus volt a részéről, hogy nem lehetett visszautasítani.

- Milyennek látod a tanítványaidat?

- Ez jófajta munka volt, de a következő év dönti el, hogy mit jelentenek ők a mai magyar színházi életnek. Szerencsés helyzet - bár vannak kételyeim - hogy olyan körülmények közt tapasztalják meg a valódi színházi munkát, hogy még együtt vannak, az én irányításommal dolgoznak, tehát kapnak egy modellt az életükre, hogyan kell, vagy hogyan lehet egy színházban dolgozni. Más esetben, amint különböző színházakhoz kerülnek, fennáll a veszély, hogy megijednek a lehetőségtől, vagy magától a színháztól, hiszen addig az iskola falai között dolgoztak - azzal együtt, hogy kirostálódhattak, de mégiscsak biztos körülmények között. Ez úgy hangzik, mintha az én pedagógiai elvem egyik fontos eleme lenne - akár az is lehetne - de, ha Mácsai Pali ezt a lehetőséget nem adja, akkor ők külön-külön feltűnnének más helyeken, és én nem beszélhetnék itt erről az elméletről.

- Mennyire lehet hatni arra, hogy ki, hova kerüljön, hol kezdjen dolgozni?

- Vannak apró ambíciók és szándékok részemről is, más tanárok részéről is és a növendékek részéről is, ezek szerencsés esetben összetalálkoznak. Szerencsétlen esetben pedig másfajta házasság jön létre. Ha el tudnak helyezkedni, akkor azt mondhatom, hogy megúsztuk. Akkor legalább nincs rossz érzésem. Ez már nem a tanító ember felelőssége, az odáig tarthat, hogy néha megnézem őket és elmondom a véleményem. Ha pedig valaki bekerül egy tv-be, és így lesz ismertté, ma valahogy természetes, hiszen az ismertség a színészethez tévesen vagy nem, de hozzá tartozik. Ma a magyar kultúrában nincsenek meg a pénzügyi feltételek, hogy igazi művészi munkával válhassanak ismertté, mint mondjuk az én generációmmal megtörténhetett, ezért nekik - bár kárhoztatom ezt - nem lehet szemrehányást tenni. Sokakban olyan erős a vágy az ismertségre, hogy elmegy dolgozni egy televízióba. Ha valakinek van érzéke hozzá, és boldoggá teszi, akkor, nyilván nem lehet beleszólni. Egy színész osztályból átlagosan 14 emberből 6-7 bírja a következő éveket színészként, 20 év múlva pedig 2-3 marad meg úgy, hogy tudni lehet róla. Ez teljesen normális, bár a világ rémes, nem kedvez semmi jónak. Tegnap előadás után, mikor hazamentem, nyomogattam a tv-t, és feltűnt egy film, amiben nagyon fiatalon játszott Koncz Gábor, Oszter Sándor, Bodnár Erika. Arra gondoltam, hogy az én tanítványaim nem fognak játszani ilyen filmben, hanem - ha szerencséjük van (ezt egzisztenciális értelemben mondom) - akkor bekerülnek valami rémes szappanoperába, hihetetlen igénytelen körülmények közt forgatnak, és ettől jegyzik majd meg őket. Ez nagyon gyászos.

- Mit szeretsz leginkább: játszani, rendezni, filmezni, tanítani?

- Hát, mindig azt próbálom legjobban élvezni, amit csinálok éppen, de a tanítás mostanában fontos lett, mert az osztállyal igen jó a kapcsolatom, aminek az alapja egy szerencsés személyes pozitív kölcsönösség. És nagyon fontos a Katona József Színházban végzett munkám, tulajdonképpen ott élek, az az életem másik része.

- Sok helyről kapsz elismerést, jelentős sikereket aratnak a munkáid, egyáltalán, egyike vagy a kevés, színházban híressé vált, folyamatosan dolgozó embereknek. Mondhatom, hogy sikeres vagy?

- Azok szemében, akik valamelyest foglalkoznak a kultúrával, lehet, hogy sikeresnek látszom, de én sokszor elégedetlen vagyok a saját munkámmal. Esténként a közönség elbírál, és rendszeresen ki vagyok téve a kritikusok által bántásnak, és persze szeretetnek is, elismerésnek is, de a kudarcaim erőteljesebben hatnak az életemre, mint a sikereim. Persze, koránt sem vagyok megelégedve azokkal, akik a munkámat elemzik, akik belőlem élnek. Úgy látom, azért fordulok elő gyakran ezeken a fórumokon, mert sokat dolgozom. Ráadásul nincs kritikus, aki ne járna a Katona József Színházba. Van olyan színház, ahova háromhavonta lenéz esetleg egy közülük. Tehát szerencsés helyzetben vagyok, és így tekintve sikeres. Ugyanakkor igyekszem elkerülni azokat a közismert kvázi-sztársághoz szükséges megmutatkozási helyeket, bár párszor már elviseltem, mert néha bele kell menni ilyesmibe. Nyilván, nem ezt tartom sikernek, hanem azt, hogy csinálhatom, amit szeretek, és azok, akik hasonlóan járják a saját útjukat, mint én, szívesen dolgoznak velem. Rám kerülnek címkék, státuszok, mert öregszem, és mert dolgozom.

- Kevésbé lett cinikus ez az előadás, mint amit már megszoktunk.

- Igen, bár cinikusabb lenne, ha Mácsai Pali cinikusabbra játszaná a narrátor szerepét. De neki most nagyon pozitívnak kell lennie a saját színházával kapcsolatban. Ő nem tagadhatja meg önmagát, és én használom is ezt az attitűdöt, mint rendező. Ő nem lehet ebben a helyzetben fanyar, mert az egy olyan kritikai hozzáállás lenne, amivel a néző is könnyebben elutasítja ezt az előadást. Noha nekem, mint alkotónak, lehet, hogy jobban tetszene egy kicsit cinikusabb látásmód. Ő nem engedheti meg magának azt, amit én a Katonában igen, mert aki oda eljön, az tudja, mit kap - és azt is akarja kapni (ezen belül persze vannak ott is eltérések). Gyökeres változáson megy át a színháza, aminek mi részesei lehetünk. Itt nyáron egy-egy új amerikai bulvár szokott menni, a nézők ehhez szoktak, és megkockáztatom, hogy akik jegyet vettek, egy részük úgy jön még el, hogy ilyesmire számít, és látom, nem sokan, de mennek el a szünetben, úgyhogy nem lehet azt mondani, hogy ez egyértelmű győzelem. Még nem, de ez előbb-utóbb megtérül. A másik, amiért kevesebb ebben a cinizmus, az már az általam rendezett Handke darabban is felszínre került (Az óra, amikor?), annak az attitűdje nagyon hasonló ehhez az előadáshoz. Ahogy ma élünk, az a másik ember életéről mondott fenekedő véleménynyilvánításra hegyeződött ki, az állandó konfliktuskeresésre, ami sorsokat, családokat próbál tönkretenni, többnyire politikai érvényesülési szándékból. Ezért most fontosnak hiszem, hogy azt sugalljuk, egy picit nem ártana békén hagyni egymást, hogy az ember tehesse nyugodtan a dolgát, és hogy észrevehesse, hogy valamitől mindenki szerethető. Mert a mai életünkből ez hiányzik.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu