Ha elnézők vagyunk, akkor rossz mesefilmnek nevezhetjük azt, amit láttunk. Ha nem vagyunk azok, akkor „fontos” filmről beszélünk.
Most aztán valóban néztem, mint a moziban. Hiszen épp a moziban bámultam magam elé. Előzőleg úgy gondoltam: ha valaki feldolgozza a FIFA történetét, az tiszteli annyira a futballt, hogy megközelítőleg igazat mond róla. Ám ennek a játékfilmnek csupán a címe hiteles, minden más része hiteltelen, úgyhogy előrevetítem: A közös szenvedélyből nem lesz közös szenvedély.
Pedig a labdarúgás tényleg unikum. Odáig megyek, hogy a világháborúkon kívül semmi nincs, ami annyira megmozgatná az emberiséget, mint a futball. De éppen e rendkívüli társadalmi hatás miatt hatalmas a felelőssége annak, aki a futballról forgat. Frédéric Auburtin francia rendező ezzel nem sokat törődött.
Erős a gyanúm: inkább az a 16 millió font foglalkoztatta, amelyet a FIFA utalt át támogatásként e különös kreációhoz. A Puskinban nem lehetett cigarettázni, mégis úgy éreztem magam, akár a hajdani Metró-klubban: amint azt a „névadó” zenekar is megénekelte, dohányfüstös volt a terem...
A film három FIFA-elnök tevékenységén keresztül igyekszik bemutatni, mitől lett a kerek világ legnagyobb mániája a gömbölyű labda. Az még megbocsátható, hogy Jules Rimet alakját (Gerard Depardieu megformálásában) romantikus túlzásokkal idézi fel, hiszen az 1921-től 33 éven át hivatalban lévő francia elnök – akiről a hajdani vb-trófeát elnevezték – az első világbajnokság létrehozásával tényleg új dimenzióba helyezte a futballt.
És mi legyen romantikus, ha nem a hőskor?
De azért az uruguayi vb a maga korában nem volt olyan tökéletesen gyönyörű, amilyennek a film láttatja... Elvégre Európa majdhogynem negligálta az eseményt, magának Rimet-nek és alelnökének, a düsseldorfi születésű belga Rodolphe Seeldrayersnek minden követ meg kellett mozgatnia, hogy ne maradjon még nagyobb szégyenben, és Franciaország, valamint Belgium csapata ott legyen a mindössze tizenhárom csapatot felvonultató tornán.
Az öreg földrész nagy része nem csupán a messzeség miatt maradt távol, hanem azért is, mert a klubok nem akarták két hónapra nélkülözni játékosaikat. Hiába, a pénzről már 1930-ban is ugyanazt mondták, mint 16 millió fontos napjainkban: nagy úr...
De Rimet az Rimet, a hőskorszak az hőskorszak. Ám miként lehet João Havelange személyét ugyanolyan szentimentálisan megjeleníteni, mint francia elődjéét? Noha az 1974-től csaknem negyedszázadon át regnáló brazil elnök kétségkívül kiszélesítette a labdarúgás addig is óriási bázisát, a nevéhez fűződik a FIFA valaha volt leggyalázatosabb manővereinek egyike.
Nevezetesen, hogy a borzalmas Videla-rezsim Argentínájának adta az 1978-as vb rendezési jogát, ráadásul asszisztált a vendéglátó ország válogatottjának sötét manipulációkkal „kivívott” elsőségéhez. Már akkor is tudta mindenki, hogy az argentin együttes „megbundázta” döntőbe jutását a 6-0-ra legyőzött Peruval, ám az csupán évtizedekkel később derült ki, hogy a junta perui politikai foglyok szabadon bocsátásával is elősegítette a „kívánatos” eredmény elérését.
Az üzelmek vesztesei a futballban a brazilok, Havelange honfitársai voltak... S mivel mindezt sehogyan sem lehetett megkerülni, az Havelange-ot alakító Sam Neill a filmben nagyjából azt mondja a házigazdai tiszt odaítéléséről, hogy a sokat szenvedő argentin nép megérdemel egy kis örömöt. (Ez már nem is csak mellébeszélés: egyenesen cinizmus.)
Végül Sepp Blatter. Havelange utódával – hét évig főtitkárával –, az 1998-ban elnökké választott svájci korifeussal kapcsolatban is elhangzik a moziban (nem vicc!), hogy a FIFA milyen szegény.
Az ugyancsak idealizált sportvezető szövetségéről a napokban mondta az angol Gary Lineker: olyan korrupt, hogy bojkottálni kellene a rendezvényeit. Rio legpatinásabb szállodájából, a Copacabana Palace-ből, a FIFA brazíliai főhadiszállásáról vitték el a vb alatt Ray Whelant, a szövetség VIP-csomagokat értékesítő kizárólagos partnerének igazgatóját... Lehetne hosszasan folytatni, de minek?A moziban ilyesmiről nincs szó, Blatter (Tim Roth) ugyanolyan makulátlan hős, mint Rimet.
Ha elnézők vagyunk, akkor rossz mesefilmnek nevezhetjük azt, amit láttunk. Ha nem vagyunk azok, akkor „fontos” filmről beszélünk.
Ám attól, hogy valami sokba kerül, még lehet olcsó propaganda.
