Ha túllépünk a címszereplő óriásszörny szellemének alapvetően hibás megidézésén, akkor a legújabb Godzilla-film – mint látványos katasztrófa mozi – valójában egész jól működik.
1954. március 1-jén az Amerikai Egyesült Államok Castle Bravo fedőnév alatt egy 15 megatonnás (a hiroshimainál ezerszer nagyobb erejű) termonukleáris hidrogénbombát robbantott a Bikini-atollon. A vártnál hatalmasabb erejű robbanás miatt a környéken tartózkodó Daigo Fukuryu Maru halászhajó legénysége súlyos radioaktív sugárzásnak lett kitéve, egyikük később bele is halt (bár a rossz nyelvek szerint a szifilisze vitte el). Ez az eset óriási felháborodást okozott Japánban, a helyi média csak „Japán második atombombázása” néven emlegette az incidenst. Az 1945-ben augusztus 6-án Hirosimára és az augusztus 9.-én Nagaszakira dobott atombomba mellett a Daigo Fukuryu Maru tragédiája lett az első Godzilla-film (Gojira, 1954) közvetlen ihletője. Godzilla egy tenger fenekén lakó őshüllő, amit az amerikai atomkísérletek sugárzása változtatott mindent elsöprő erejű, tomboló, radioaktív szörnyeteggé, két lábon járó atombombává.
A Gareth Edwards rendezte 2014-es Godzilla mint önálló produkció is felemás megítélésű, a film legnagyobb bűne mégis az, ahogyan az eredeti mozihoz való színlelt hűség ellenére, a Godzilla-figurához nyúlt. A történet szerint a nagyobb sugárzású őskorban élt lényt az atomkísérletek csalogatták a felszínre, ám az atombomba használata semmiben sem változtatta meg Godzillát, így az emberiséget nem is terheli felelősség. Ezáltal a figura éppen egyik lényegi funkcióját, az atomkorszak emberében bűntudatot ébresztő vonását veszíti el. Amerika már az eredeti 1954-es Godzillából is készített egy hazai piacra szánt verziót, amiből kivágta az atombombára vonatkozó részeket (Godzilla, King of Monsters!, 1956), majd az 1998-as Emmerich-féle változatban sem vállalta magára a szörny megszületésének felelősségét, mivel a film a francia atomkísérleteket nevezte meg minden baj okozójának. Azonban a 2014-es Godzillában Hollywood már nem pusztán a hazai közönséghez szelídíti a történetet, hanem, a Csendes-óceánon végzett termonukleáris bombarobbantásait a Godzilla elpusztítására tett kísérletként beállítva, afféle megváltó szerepbe emeli önmagát,. Ez a cinizmus a lehető legtávolabb áll a Godzilla-filmek szellemiségétől, ugyanis a való életben éppen a szóban forgó atomkísérletek bőszítették fel Japánt annyira, hogy a pusztító, radioaktív óriásszörny ideájával válaszoljanak.
Ha túllépünk a címszereplő óriásszörny szellemének alapvetően hibás megidézésén, akkor a legújabb Godzilla-film – mint látványos katasztrófa mozi – valójában egész jól működik. Gareth Edwards már a Monsters-szel (2010) is bebizonyította, hogy van affinitása a szörnyfilmekhez, hollywoodi mércével mérve fityingekből leforgatott egy működőképes produktumot. Korábbi filmjével ellentétben a Godzilla vászonra viteléhez már temérdek pénz állt a rendelkezésére, és ez meg is látszik a végeredményen. A vérbeli katasztrófafilmekhez hűen sokféle pusztulásnak lehetünk szemtanúi a földrengéstől kezdve a cunamin át egészen egy város lerombolásáig (érdekes módon az ablaküveg az egyetlen dolog, ami mindennek ellenáll), bár az effajta végítélet-ábrázolás már a mindennapok látványmozijának szokásos részévé vált (elég csak a futószalagon érkező Bosszúállók-univerzum filmjeire gondolnunk). A szemkápráztató vizuális trükkök, ha nem is kárpótolnak, de rövid időre mindenképpen feledtetik velünk a film legnagyobb hiányosságát is.
A CGI technikának köszönhetően a szörnyek kellően valósághűre sikerültek, azonban a nívós szereplőgárda szinte összes tagja olyan mesterkélt, mintha ezúttal nem Godzillát, hanem a színészeket formálták volna meg gumiból és műanyagból. Felesleges lenne szapulni a főbb szerepekben szenvedő, láthatóan tanácstalan Aaron Taylor-Johnsont és Elizabeth Olsent, ugyanis – az egyébként kiváló – Ken Watanabe és Bryan Cranston a bizonyíték arra, hogy a borzasztó színészi játék ez esetben nem az aktorok felelőssége, hanem a rendezőé. A gyengécske forgatókönyvben talán Cranston karaktere az egyetlen jól megírt, következetes figura, bár végletekig fokozott játéka így is hamar kikezdi a néző türelmét, de a karakter teljes megszégyenítésére legalább, ellentétben a Serizawát játszó Watanabéval, csak a játékidő töredékében tesz kísérlet. A 2014-es Godzilla sótlan Serizawája, aki a figura üressége keltette vákuumban céltalanul lötyög jelenetről-jelenetre, árnyéka csupán az 1954-es eredeti film tudós doktorának. Egy Watanabe- vagy Cranston-kaliberű előadó gyenge produkciója kapcsán joggal merülhet fel a gyanú, hogy a rendező Edwards inkább ért a szörnyekhez, mint a színészvezetéshez.
Sajnos a legfontosabb figura, a címszereplő Godzilla egészen háttérbe szorul az emberekhez és a többi óriásszörnyhöz képest. Mondhatni, csak kicsivel hárul rá több szerep, mint a Marvel-filmekben cameózó Stan Lee-re. Mindent összevetve a legújabb Godzilla egy látványos produkció, az egyszeri nézőnek inkább a Tűzgyűrűhöz (Pacific Rim, 2013) hasonló kikapcsolódás. Élelmiszeripari hasonlattal élve: Godzilla-jellegű, fogyasztásra alkalmas popcorn-mozi.
