A Floridai álom rendezője a Horrorra akadva egykori sztárjából farag igazi színészt egy tabudöntögető szociokomédiában.
Transzvesztiták, narkósok, mélyszegénységben élők. Többek közt róluk és a társadalom peremére szorult hasonló figurákról szokott filmeket készíteni Sean Baker. Ezzel nincs egyedül, a „komoly” filmfesztiválok versenyszekcióiban ezek a slágertémák, talán nem teljesen függetlenül attól a ténytől, hogy az emberi nyomorúságot feltáró filmekkel könnyebb fődíjakat nyerni, mint feel-good komédiákkal.
Baker azonban nem egy a sok fontoskodó és szépelgő, nagybetűs művész közül, nem áhítattal közelít a kívülállókhoz, és nem is sokkolni akarja a nézőket, hanem
hús-vér emberekként mutatja be a főszereplőit, mindenféle pozitív vagy negatív filter nélkül.
Ezért is dolgozik többnyire amatőrökkel, a kiugrást jelentő 2015-ös Tangerine-ben a transznemű prostituáltakat így természetesen transznemű prostituáltak alakították, a maximális hitelesség érdekében ráadásul iPhone-nal forgatták le a humorral sem spóroló filmet. A Walt Disney birodalmának lepukkant hátsó udvarában játszódó Floridai álomban már egy igazi sztár is feltűnt, Willem Dafoe azonban kaméleonként olvadt be az amatőrök közé, Bakernek pedig nem kellett feladnia az elveit.
Miután Dafoe jelölésének köszönhetően az Oscar-gálára is eljutott, a rendező nyilván válogathatott volna a hollywoodi ajánlatok közt – Chloé Zhaót is hasonló kaliberű szerzői filmek után kínálta meg a Marvel az Örökkévalókkal –, de nem engedett a csábításnak. A Vörös rakétával ott folytatja, ahol abbahagyta, hasonló helyszínen, hasonló stílusban – legfeljebb a humorból van benne több.
A helyszín megint egy világ háta mögötti hely, a Texas-béli Texas City, ide kullog vissza 17 év után a negyvenes éveiben járó Mikey. A korábban Los Angeles-ben pornózó férfi össze van verve és le van égve, és azért könyörög a tőle régóta elhidegült feleségének és az anyósának, hogy fogadják be pár napra. Mikey esküdözik, hogy jó útra tér, elkezd állásinterjúkra járni, de mivel nem titkolja a pornós múltját, sőt büszkén mutogatja a webes portfólióját, senki nem akarja felvenni. Szerencsére még élnek a régi kapcsolatai, így visszakapja egy másik régi munkáját – marihuánát kezd árulni. Miközben a feleségével kezd újra összemelegedni, megismerkedik a közeli fánkozó gyönyörű pultoslányával, a 17 éves Strawberryvel, és úgy dönt, az ő segítségével fog visszatérni a Los Angeles-i pornós szcénába.
A Vörös rakéta is Covid-film, de ez nem látszik meg rajta. Miután Baker aktuális terve a járvány miatt parkolópályára került, a karanténban elővette egy régebbi ötletét, és hetek alatt összedobta a forgatókönyvet. A szereplők többségét ezúttal is amatőrök adták, többeket – köztük a Strawberryt alakító Suzanna Sont – a rendező nyilvános helyen szólított le még évekkel korábban. Simon Rex, aki a forgatás megkezdése előtt három nappal kapta meg a főszerepet, játszott már filmben, de Bakeren kívül alighanem senki nem mert volna rábízni egy ilyen komoly feladatot. Rex a karrierjét még pornósként kezdte (valójában csak „szóló maszturbációs videókat” vállalt), majd komoly divatmárkáknak modellkedett, volt VJ az MTV-n, és színészként is feltűnt a Horrorra akadva 3, 4 és 5-ben, hogy aztán a kétezres években még egy mérsékelten sikeres rapkarrierbe is belekezdjen.
Vadregényes karrierjének azonban egyértelműen a Vörös rakéta a csúcsa.
Mikey egy semmirekellő szemétláda, akit a karizmája, lelkesedése és óriási dumája miatt mégis nehéz utálni,
Rexnek tehát „mindössze” annyi volt a feladata, hogy ezt a kettősséget visszaadja, és olyan hiteles és vonzó személyiséget teremtsen, akivel a pitiánersége ellenére is érdemes eltölteni 130 percet. Rex ezt meg is oldotta, olyan tökéletesen, mintha egész életében erre a szerepre készült volna – ami részben igaz is, hiszen az ő karrierje is az amerikai álom hajszolásáról, saját maga állandó újrafeltalálásáról szól.
A Vörös rakéta nemcsak miatta működik, bármelyik színészt ki lehetne ugyanilyen jogosan emelni, Baker filmje elsősorban mégis egy karaktertanulmány, amely talán nem véletlenül játszódik éppen 2016-ban, Trump elnöki kampányának idején. A rendező nagyon szórakoztatóan és meggyőzően illusztrálja, milyen könnyű egy szélhámos bűvkörébe kerülni, de közben azt is bemutatja, hogy csak azokat lehet becsapni, akik nem tanulnak a múltból, mert vágynak rá, hogy valaki újra és újra felkínálja nekik a jobb élet illúzióját.
