Zimmer Feri 2.

Mancs

A Fikász család visszatért, s vele a szellemek, részint lepedőben rohangáló balfékek, akiknek a rohangálásán és balfékségén kéne nevetnünk, részint egy igazi, akinek a megjelenése kellene, hogy dramaturgiailag valamilyen irányba taszigálja ezt a merő balfékséget és rohangálást. De nincs a projektben szellem - vagyis humor, ötlet, tehetség.

Itt ez a túlzottan is életrevaló, jól ismert magyar átverőlegény, s most ott folytatná, ahol abbahagyta, csak az igények változatával ezúttal az unalmas wellnesskúriát változtatná - saját szerény közreműködésével - pénzes ezotéria-mániásoknak kísértetkastéllyá. Csakhogy valódi szellemre bukkan a pincében.

A verbális poénok alig érik el a kocsmai színvonalat, s helyzetkomikum gyanánt gyatrán kivitelezett, ősrégi börleszkkliséket látunk (kergetőzés, fenékre huppanás stb.). A jellemkomikum abban áll, hogy a színészek grimaszolnak és meresztgetik a szemüket, illetve erősen gesztikulálnak. Mindeközben a rendező az általa kidolgozott képrögzítési metódusra hagyatkozik: a lassított tempóban felvett jeleneteket visszagyorsítja a vágóasztalon, ettől a szereplők mozgása szakadozott lesz, és egy fejfordítás alá is suhogó hangeffektust lehet keverni, az meg olyan rajzfilmszerű. A formai ötlet a korábbi filmjeiben azért bizonyult működőképesnek, mert kiegészítette, s nem helyettesítette a humort.

Tímár Péter a magyar vígjáték erős tehetségeként indult (Egészséges erotika), majd filmről filmre küzdötte magát lejjebb. S most azt bizonyította, hogy még a Le a fejjel! c. kínos pojácáskodásnál is van lejjebb.

Kövessen minket a Facebookon!