Francis Ford Coppola számos ponton eltért Bram Stoker 125 éve kiadott regényétől – de a látnoki erejű rendező még így is hűségesebb volt az eredeti alapanyaghoz, mint a magyar vagy a skandináv fordítók.
Elképesztő, hogy repül az idő: pontosan 30 évvel ezelőtt, 1992. november 13-án került mozikba Francis Ford Coppola három Oscar-díjjal jutalmazott kosztümös horrorja, a Drakula. Az egyiket ezek közül ráadásul Eiko Ishioka jelmeztervező kapta, aki egyetlen Drakula-filmet sem látott korábban, ráadásul eredetileg látványtervezőnek lett leszerződtetve a produkcióhoz, ám amikor Coppola meglátta a japán szamurájpáncélokat és egyiptomi fáraókat idéző ruhaterveit, azonnal rábízta az összes többi jelmezt is. És ez csak az egyik olyan merész kreatív változtatás volt a sok közül, amivel a rendező egy halhatatlan klasszikust álmodott meg az ír regényíró, Bram Stoker 1897-es rémregényének sokadik adaptációjából.
Nem Bram Stoker találta ki a halhatatlan szerelmet
A vérszívó, gonosz lény motívuma egyidős az emberiséggel. Az ókori görögöktől kezdve a szibériai sztyeppék nomád népein át a dél-amerikai indiánokig minden kultúrkörben létezik ilyesféle veszedelmes, emberevő fenevad. Maga a vámpír szó viszont már egy viszonylag modern, szláv eredetű kifejezés (jelentése: vérivó), ami többek között pont Bram Stokernek köszönhetően ivódott bele szervesen mára az egyetemes popkultúrába. A falusi babonák és népi hiedelmek vérivó vámpírjai már a XVIII. századtól kezdve jelen voltak az irodalomban, és vámpíros történeteket sem Stoker vetett papírra a nyugati világban először – az általa kitalált, erdélyi Drakula gróf viszont ma kétségkívül a világ legismertebb vámpírja lett mostanra.
Csakhogy amíg a korai kísértettörténetekben a sírjából kimászó vámpírt rendszerint ostoba rémként és oszladozó hullaként ábrázolták, a regénybeli Drakula gróf már egy jó kiállású, intelligens, választékosan öltözködő férfi lett, aki székely nemesként mutatkozik be a kastélyában vendégeskedő Jonathan Harkernek. Bram Stoker egyes vámpírmotívumokat a kelet-európai folklórból vett át (ilyen például az alakváltás és a hegyes szemfogak, vagy épp a félelem a fokhagymától és a kereszttől), más elemeket viszont ő maga talált ki (például azt, hogy a vámpír nem látszódik a tükörben). Idővel azonban ezek is mind „vámpír-toposzokká” váltak, és horrorszakértő legyen a talpán, aki ki tudja bogozni a valódi ősforrást...
Szintén Stoker írói leleménye volt, hogy Drakulát összemossa a híres-hírhedt Vlad Țepeș, azaz Karóbahúzó Vlad havasalföldi fejedelem alakjával. Ezt állítólag Vámbéry Ármin, a híres magyar javasolta neki (Stoker ugyanis sohasem járt személyesen Kelet-Európában, a Drakulát hat év alatt írta meg a dolgozószobájában, ahonnan legfeljebb a londoni könyvtárba ment ki adatokat gyűjteni), de ma már többen cáfolják ezt az ihletforrást, rámutatva, hogy a regénybeli Vlad a nevén és erdélyi lakhelyén kívül az égvilágon semmiben sem hasonlít a történelmi III. Vladra. A két alakot először a filmesek mosták össze, majd Raymond T. McNally és Radu Florescu 1972-es tanulmánykötete, az In Search of Dracula is megerősítette ezt elméletet – amit Coppola az 1992-es filmváltozat elkészítésekor már készpénznek vett.
És ha már vámpírklisék: érdekesség, hogy Drakula mind a Bram Stoker regényében, mind Coppola filmjében vígan flangál a londoni napsütésben. Azt ugyanis, hogy egy vámpír elpusztul, ha napfény éri, az 1921-es Nosferatu rendezője, a német expresszionizmus úttörője, F. W. Murnau találta ki, mivel Stoker örökösei perrel fenyegették meg, ha egy az egyben adaptálja a regényt – így lett Drakulából végül Nosferatu, Orlok grófja (erről bővebben ebben a vámpírfilmes PORT.hu-cikkünkben írtunk).
Coppola romantikus filmet faragott a viktoriánus rémregényből
Míg Stoker regényében Drakula az arisztokratikus álca mögött egy állatias szörnyeteg volt, aki szép nők nyakát csókolgatva szivornyázta a vért (elemzések százai szólnak arról, hogy ez a szimbolika nem más, mint a prűd viktoriánus korban elnyomott szexuális vágyak kivetülése), az 1992-es filmváltozatban a gróf már egy tragikus háttértörténetet kapott, és az évszázadokon átívelő, „hollywoodiasított” szerelmi szál vált a történet leginkább meghatározó elemévé.
Coppola részben visszanyúlt az eredeti könyvhöz, számos ponton azonban átírta azt. A főszereplők nála is hosszú leveleket és naplóbejegyzéseket körmölnek (az eredeti mű lényegében egy levélregény), és mindent áthat az egyszerre lehangolóan komor és perzselően romantikus viktoriánus hangulat. A Gary Oldman által életre keltett Drakula itt már nem a mindenkit nyársra húzó havasalföldi vajda, hanem Európát a hódító török seregektől a végsőkig védelmező, fényes páncélú kereszteslovag, aki a felesége halála után elfordult Istentől, és az Ördöggel kötött szövetséget.
Ám a sírjából éjjelente előbújó vámpírt emésztő vágy gyötri elhunyt hitvese után, így amikor a kastélyba vetődő Jonathan Harker (őt alakítja Keanu Reeves) medáljában meglátja egy lány arcképét, aki kísértetiesen hasonlít egykori asszonyára, útra kel a messzi Angliába a Démétér nevű hajó fedélzetén, hogy ott hol cilinderes úriember képében, hol farkasember alakban megkeresse Londonban a szépséges Mina Harkert (Winona Ryder). A szerelem tüzétől fűtött pokoli teremtmény ellen mindenki tehetetlen, egyedül Van Helsing professzornak (Sir Anthony Hopkins) van esélye legyőzni őt...
Sokan azonban épp az antihőssé magasztalt gróf tragikus múltja, valamint a túlzásokba eső szerelmi szál miatt tartják gyengébbnek a filmet a regényhez képest.
De mi is van az eredeti Drakula-regényben?
Roppant szórakoztató irodalmi kaland visszanyúlni az eredeti angol Bram Stoker-íráshoz, és összevetni azt a különféle nemzetközi fordításokkal. A magyar változatok pikantériáját például az adja, hogy az első szélesebb közönséghez eljutott változat, Bartos Tibor 1985-ös „magyarítása”, a Drakula gróf válogatott rémtettei igazából egy lerövidített, saját kútfőből önkényesen kiegészített, nem egy helyen félrefordított verzió. Íme ezek közül két mulatságos példa: Bartosnál a XI. fejezetből hogy, hogy nem, kimaradt az állatkertből megszökött farkas; Van Helsing professzor pedig „hajnalig vegyészkedik egy barátságos szász háznál”, aztán felrobbant egy szekeret – holott ilyesmiről szó sincs az eredeti angol nyelvű szövegben.
A Drakula-szakértőjének számító Hlavacska András számos ilyen és ehhez hasonló, hajmeresztő érdekességről írt még az 1749.hun tavaly megjelent, Brandyből pálinka című, izgalmas esszéjében. A jelenleg Norvégiában élő Stöckert Gábor pedig idén nyáron részletekbe menően elemezte a Telexen, hogy a svéd változat készítője annyit változtatott annak idején Bram Stoker eredeti szövegén, hogy az szinte már egy új könyv lett. A Mörkrets makter (magyarul:. A sötétség erői) című kötetben ugyanis nem Drakula szerepel, hanem Draculitz, Jonathan Harkert átkeresztelték Tómasra, felbukkant egy új karakter („egy szőke bombázó vámpír, akinek a melleivel elég sokat foglalkozik a szöveg”), és a svéd fordító a magyar kollégájához hasonlóan saját ötletekkel pimpelte fel a sztorit (behozta például a hasfelmetsző Jackhez kötött temzei torzós gyilkosságokat). Ráadásul a cikkből az is kiderül, hogy az egész skandináviai félrefordítós kalamajka az 1901-es izlandi fordítással kezdődött...
Coppola 30 éves filmadaptációja tehát nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Drakula örökre az egyetemes popkultúra része legyen, így biztos, hogy a következő 125 évben is találkozunk még Bram Stoker szó szerint halhatatlan teremtményével.
