Hollywoodban szeretik több részre osztva képernyőre vinni a sikerregényeket – van, hogy ez remek ötlet, van, hogy egyáltalán nem az.
Remek: Dűne
Az eredeti Dűne-regény nagyjából 190 ezer szavas, ami kiadástól függően 500-800 oldalnak felel meg. Nem is meglepő, hogy még David Lynch sem volt arra képes, hogy 1984-ben koherensen suvassza be két és fél órába a számtalan szereplőt és sztoriszálat mozgató cselekményt. Denis Villeneuve modern feldolgozásában azonban volt idő arra, hogy minden a vászonra kerüljön, aminek a vászonra kellett kerülnie. A hős útja érthető és átérezhető volt, minden jelenetnek akadt értelme, és a nagy csúcspont is ütni tudott ahelyett, hogy egy fáradt utógondolat lett volna a sagához. A Lynch-féle filmből azóta készültek hosszabb vágatok is, de ezek csak még inkább hangsúlyozták, hogy az eredeti is menthetetlen volt. Kár, hogy ennyit kellett várni, hogy Hollywood rájöjjön: a kétrészes megoldás a nyerő.
Borzalmas: A hobbit
J. R. R. Tolkien meseregénye mindössze nagyjából háromszáz oldalban tudta le Zsákos Bilbó nagy sárkányos kalandját. Peter Jacksonnak és csapatának azonban nem volt elég, hogy egyetlen, hosszabb filmben – vagy esetleg kettő, lassabb alkotásban – foglalja ezt össze. Kellett még egy trilógia, amiben A Gyűrűk Urával ellentétben láthatóan nem volt három filmnyi alapanyag. Az akciójelenetek rondák, nevetségesek és túl hosszúak voltak, a sztori dramaturgiája nem szívlelte a nagy elvágásokat, a függelékekből átemelt, Szauronról szóló szálak pedig nem is tartoztak az alaptörténethez: volt, hogy BIlbó több mint fél órákra eltűnt az elvileg róla szóló történetből. Az eredmény egy kaotikus, sehova sem tartó trilógia lett, amely inkább volt fárasztó, mint lenyűgöző, és a nosztalgiánkat sem mozgatta meg annyira, mint kellett volna.
Remek: Harry Potter és a Halál Ereklyéi
Igazándiból a Harry Potter-sorozat könyveit legfeljebb a negyedik résztől kezdve több-több filmben lett volna érdemes feldolgozni. A korábbi alkotásokból olyan alapdolgokat felejtettek ki ugyanis, amelyektől a cselekmény közel értelmezhetetlenné vált: például sosem árulták el a Tekergők Térképe eredetét, a Főnix Rendjében pedig alig egy-két perces montázsokba sűrítettek bele többszáz oldalakat. Jót tett hát a Halál Ereklyéinek, hogy ezúttal David Yates és csapata nyugisabban, lassabb tempóban dolgozhatott: Harry Potter történetének csúcspontja így meglepően átélhetőbb volt, mint nagyjából minden, ami az első részek óta történt. A végkifejlet ráadásul okosan utalt vissza az első pár filmre is, valamint a színészeknek is több lehetőséget hagyott a kibontakozásra. Bár eszükbe jutott volna korábban is ez a megoldás!
Borzalmas: Alkonyat: Hajnalhasadás
Valóban, az Alkonyat-regények sem voltak túl rövidek, azonban a filmek az elejétől kezdve annyira fogalmatlanul álltak hozzá az amúgy sem shakespeare-i sztorihoz, hogy még a két részre bontott Hajnalhasadás is inkább tűnt felesleges pénzhajhászásnak, mint épkézláb kreatív döntésnek. A regény elég egyértelműen oszlott két részre, ám itt nem is a hosszokkal és a részletességgel volt a baj. Egész egyszerűen rossz volt nézni a ronda CGI-babát, illetve a régóta várt végkifejlet is egy álomjelenetes átverésnek bizonyult. Mindegy, legalább Kristen Stewart és Robert Pattinson karrierjét sikerült beindítania a filmsorozatnak, ami őszintén szólva több, mint amennyit bármikor várni lehetett volna tőle.
Remek: Az
Stephen King egyik leghosszabb regénye volt az ezer oldalnál is tovább nyúló Az, amelyet már korábban egyetlen maratoni tévéfilmben is adaptáltak. A modern moziváltozat viszont ügyesen két részre szedte a cselekményt: az első filmben a szereplők gyerekkorát, a másodikban a felnőttkorát mutatták be a készítők. Holott nem lett tökéletes adaptáció Andy Muschietti duológiája – nem, nem azért, mert kihagyták belőle a gyerekorgiát – épkézláb blockbuster-horrorok születtek így, amelyek versenyképesen mesélték el a klasszikus, rémisztgetős regényt, ismét emlékeztetve mindenkit arra, hogy a bohócoknál semmi sem félelmetesebb. A második részben – annak minden hibája ellenére – pedig olyan remek színészek játékát is élvezhettük, mint Jessica Chastain, James McAvoy vagy épp Bill Hader.
Borzalmas: Az éhezők viadala: A kiválasztott
Az éhezők viadala-sorozat még a fénypontján sem tudott több lenni, mint a Battle Royale tiniregényesített verziójának a többé-kevésbé tisztességes adaptációja. Már a második film is befejezetlennek, erőtlennek tűnt, a harmadik regény két részre bontott feldolgozása pedig csak úgy bűzlött a feleslegességtől és a pénzhajhászás vágyától. Az alig háromszáz oldalas regény értelmetlenül húzódott két filmen keresztül, a dramaturgia pedig felborult. Egész egyszerűen nem volt annyi alapanyag a regényben, ami indokolttá tett volna az efféle adaptációt. A stúdió most az előzményregényekkel egyelőre nem próbálkozik ilyen megoldásokkal, ami jó ötletnek tűnik.
Remek: A keresztapa
Listánkból némileg kilóg Francis Ford Coppola klasszikusa, ugyanis itt nem arról volt szó, hogy nagyjából arányosan megfeleztek, és két filmben dolgoztak fel egyetlen regényt. Csupán az eredeti Mario Puzo-könyv egyik hosszabb narratív részét, a Don Vito Corleone fiatalságát bemutató szekvenciát hagyták ki az első filmből, és tették meg a második B-sztorijává. Ennek így sokkal több értelme volt, mint az első – amúgy sem rövid – filmet túlzsúfolni a múltban játszódó szállal. Don Corleone karaktere így az első alkotásban megmaradt titokzatos, fontos, de nem teljesen fókuszban lévő szereplőnek, hogy a film Michaelre fókuszálhasson. A folytatásban viszont szép, párhuzamos sztorit adott ki a múltbéli jelenetsor: egyszerre láthattuk Don Vito felemelkedését, és Don Michael bukását, az ellenpontozás pedig egy remek folytatáshoz vezetett.
7 filmadaptáció, amely teljesen félreértette, miről szólt az eredeti regény
…de ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy borzalmas is lett.
Tovább
