„Légy a kutyák királya, ne királyok kutyája! ” – a sosem volt Kopasz Kutya zenekar története a nagyon is hús-vér Hobóval, Deák Bill Gyulával és Schuster Lóránttal örök és elpusztíthatatlan.
A héten került mozikba a '80-as évek hazai zenei szcénájának egyik legemblematikusabb kultfilmje, az 1981-es Kopaszkutya, helyesebben annak felpimpelt változata, a Kopaszkutya – digitálisan felújítva. A film teljes körű restaurálása a Nemzeti Filmintézet Filmarchívum és Filmlabor Igazgatósággal karöltve valósult meg – és mivel tavaly már írtunk itt a PORT.hu hasábjain egy másik fontos zenés filmről, a Szép lányok ne sírjatok!-ról, természetesen a Kopaszkutya esetében is megvizsgáltuk, vajon kopott-e a dicsfényéből mint nemzedéki élmény, és jól szólnak-e még ma is a korabeli slágerek.
Az 2021-ben, életének 81. évében elhunyt rendező, Szomjas György kultfilmjéről túlzás nélkül kijelenthető, hogy
egy darabka magyar rocktörténelem, a '80-as évek életérzésének tökéletes lenyomata.
Ehhez persze nem kis részben hozzájárult az is, hogy a filmbéli kitalált rockbandák, a Colorado és Kopasz Kutya tagjai nagyon is hús-vér figurák voltak: olyan zenészlegendák, mint a már akkoriban igen népszerű Hobo Blues Band frontembere, az épp mostanában 77 éves Földes László Hobo, Deák Bill Gyula, „a magyar blueskirály”, Schuster Lóránt, a P. Mobil hajtómotorja és a tavaly augusztusban elhunyt basszusgitár-virtuóz, Póka Egon (de egy cameo erejéig még a beatnemzedék irodalmi vezéralakja, a híres amerikai költő, Allen Ginsberg is feltűnt a filmben).
A Kopaszkutya műfaja eléggé nehezen meghatározható. Talán a koncertfilmbe oltott, (ál)dokumentarista elemeket is előszeretettel használó, szatirikus szocio-road movie lenne a legtalálóbb rá. Szomjas György és Kardos István forgatókönyvíró ugyanis egy sosem volt magyar rockzenekar történetét meséli el benne, ahol a magát nagy dolgokra hivatottnak gondoló menedzser (Schuster Lóránt zseniális színészi alakítása), aki a barátainak csak Béla, – bár a tróger viselkedése miatt barátja az már nem sok van –, kitalálja, hogy elég a vidéki művelődési házakban szerencsétlenkedésből és az örökös turnébuszban alvásról, ezért a tévés szereplés, a sok eladott hanglemez és még több alkalmi barátnő reményében kiadja az ukázt:
Le kell menni kutyába! Légy a kutyák királya, ne királyok kutyája!
A zenekar újrafazonírozása azonban nem mindenkinek tetszik, főleg amikor a magát szegény ember Mick Jaggereként mórikáló, lánglelke mélyén költői ambíciókat dédelgető frontember (akit a lényegében saját magát alakító Hobo játszik) mellé a siker reményében leigazolják második énekesnek a torzonborz kültelki vagányt, „a legfeketébb fehér hangot”, a kiskocsmák mankós királyát, Bill kapitányt (aki természetesen Deák Bill Gyula maga). A kivert kutyák falkája a sok acsarkodás közepette azért nagy nehezen összecsiszolódik. Ha lassan is, de elkezd futni a szekér, folyik a sör, jönnek sorban az ihletett slágerek és klubfellépések, amiket a bandatagok újabb és újabb fedetlen keblű alkalmi barátnők társaságában próbálnak kipihenni.
Csakhogy a szép új világot jelentő tévés szereplés nem nagyon akar összejönni, ami miatt a zenekar tagjai jól meg is ruházzák hantás menedzserüket. Amíg azonban idáig eljutunk, számtalan jól ismert Hobo Blues Band-klasszikus csendül fel a legendás Kőbánya bluestól a punkhimnusznak is beillő Farockig, Hobo, Deák Bill, Schuster Lóránt, Póka Egon és a többiek pedig hol szívbe markoló, hol vérforraló, hol kacagtató jelenetek egész sorában tántorognak át újra és újra a másnapba. Bár Hobo már a forgatás idején is attól félt, hogy a nagyközönség össze fogja keverni a Hobo Blues Bandet a filmbéli Kopasz Kutya zenekarral, számos életszagú jelenetről ordít, hogy azokat bizony tényleg a penészes falú próbatermek és a harmonikaajtós művelődési házak félhomálya szülte. Elvégre a legprofibb forgatókönyvírók sem lehetnek képesek olyan velős dumákat kitalálni a zenészeknek, mint amilyenek itt röpködnek, mert ezeknek szívből kell jönnie:
– Állj, állj, ez így nagyon vendéglátós!
– Apukám, majd ezt Újpesten, a Kisrablóban nyomhatod!
A konstruált áldokumentarista stílus ellenére azonban számos jelenetben felsejlik a '80-as évek kőkemény rögvalósága. Például amikor Deák Bill jobb híján saját maga firkálja fel kissé kapatosan egy omladozó kerítésfalra, hogy „Bill a király”, vagy amikor a Hobo tolmácsolásában előadott híres Chuck Berry-dalt, a Johnny B Goode-ot csak néhány leharcolt arcú, igazi alkoholista hallgatja végig egy vidéki kultúrházban.
És ha már kultúra: a Kádár-kori aczéli kultúrpolitika rettegett „3T”-je bizony elejétől végéig áthatja a film eseményeit. A Kopasz Kutyák a tiltott és a tűrt skatulyák határmezsgyéjén egyensúlyozva vágyódnak a támogatott kategória kiváltságos zenekarai közé, de az odavezető út igen meredek és kacskaringós. Damoklész kardjaként lóg ugyanis a banda felett a fenyegetés, hogy ha az eksztázisba került rajongóik felugrálnak a színpadra, és szétverik a koncerthelyszínt, akkor nincs több művházas fellépés, és a tévében is csak a Kék Fény című bűnügyi műsorban lehet majd a zenekart látni. Igen beszédes kontraszt, hogy a film egy pontján a korszak ünnepelt sztárzenekara, az Omega épp teltházas szuperkoncertet ad, Kóbor, Benkő, Presser és a többiek nagy teljesítményű reflektorok éteri fényében, megdicsőülten adják elő a Gyöngyhajú lányt – miközben ezalatt
az egyik csóri Kopasz Kutya-tagnak csak annyi jut a mennyországból, hogy megszánja őt egy begipszelt lábú örömlány az egyik buszban...
A filmben többször is felemlegetett probléma az úgynevezett csöves jelenség. Vagyis azoknak a jellemzően rossz anyagi körülmények között élő, külvárosi, lődörgő fiataloknak a sorsa, akiknek a létezéséről a Kádár-korszak politikai vezetése nem is nagyon akart tudomást venni, sanyarú helyzetüket a szőnyeg alá söpörték. A csöves fiatalok (akik nem keverendők össze a szó mai jelentésében megjelölt hajléktalanokkal!) jelenléte viszont nagyon is kézzel fogható volt azokon a '80-as évek elején megtartott magyarországi koncerteken, ahol a tizen- és huszonéves közönség már egyáltalán nem a sikerbe belekényelmesedett beatzenekarokra, az Illésre, a Metróra és az Omegára volt kíváncsi. Sokkal inkább róluk és nekik szóltak a hazai zeneiparban lépten-nyomon ellehetetlenített, a színpadon mégis tüntetően hosszú hajjal és bőrdzsekiben feszítő, a szabadság szeléről éneklő „fekete bárányok” dalai, akiknek a Hobo Blues Band és a P. Mobil mellett a Beatrice volt a harmadik emblematikus tagja. És bár nem Schuster Lóránt ütötte ki anno az első téglát a berlini falból a zenészcimboráival, egyvalamiben igaza lett:
A rock örök és elpusztíthatatlan!
A 3T-s '80-as évek ugyan már elmúltak, de itt maradtak nekünk a Kopaszkutya örökzöld blues- és rockslágerei, amelyek 41 év távlatából is mind-mind fülbemászó dalok.
