Generációk nőttek fel idehaza Bud Spencer és Terence Hill megunhatatlan filmjein, a csupaszív, morcos mackó így örökké élni fog a magyar rajongók emlékezetében. Vajon mi lehetett a Spencer–Hill-páros páratlan sikerének titka?
2016. június 26-án írtuk meg itt a PORT.hun, hogy ez volt a legszomorúbb nap – és nem túloztunk. Ekkor hunyt el Rómában, életének 86. évében Carlo Pedersoli, akit leginkább Bud Spencerként zártak szívükbe az olaszok, a németek, no és persze mi, magyarok is.
Generációk nőttek fel idehaza Bud Spencer és Terence Hill filmjein. A '70-es és a '80-as években ezeket még teltházzal játszották a magyar mozik. Később VHS-kazettán és dvd-n is megvehették a rajongók a Bűnvadászokat vagy a Kincs, ami nincset, hogy otthon is bármennyiszer újranézhessék, a kereskedelmi csatornák pedig jóformán az 1997-es indulásuk óta havonta ismétlik a Nincs kettő négy nélkült és a Különben dühbe jövünket. Elvégre ki ne ülne le azonnal a tévé elé, ha felcsendül az Oliver Onions Buggy-dala? Pláne, ha meghalljuk azt, hogy Lalalala-lalla, ami Bud Spencer dörmögve trillázásával és a Terence Hillért epekedő kóristalánnyal már akkor is nagyon vicces lenne, ha közben nem akarná őket lepuffantani a peches bérgyilkos, egyetlen jelenetsorban csúcsra járatva ezzel a hangosfilm összes formanyelvi eszközét!
Bud Spencer és Terence Hill filmjei azért tudnak ennyire viccesek lenni a századik újranézéskor is, mert ők is azt a fajta klasszikus tortadobálós, gereblyébe lépős, pofonoktól szédelgős, könnyed és harsány burleszk humort képviselik, amire Charlie Chaplin vagy a Stan Laurel-Oliver Hardy páros (azaz: Stan és Pan) egy egész életművet épített fel. Ha a zenére kergetőzős Tom és Jerry-epizódok évtizedeken át a gyerekek és felnőttek örök kedvencei tudtak maradni, akkor nincs mit csodálkozni Bud Spencer máig tartó, hihetetlen népszerűségén sem.
Bud Spencer emellett alighanem annak is köszönhette nálunk az elképesztő sikerét, hogy a vicces westernjei és a kacagtató krimijei kimondottan jól rezonáltak a magyar néplélekre. Kedvenc pofonosztó mackónk ugyanis pont olyan mázsás parasztlengőket osztott ki a filmjeiben a védteleneket vegzáló, buta gengsztereknek, mintha csak Rejtő Jenő valamelyik kalapácsöklű kikötői csibésze adott volna egy részeg matróznak akkora sallert, hogy az illető átrepül tőle a kocsmán, fejjel előre beesik az italpultba a likőrös üvegek közé, hogy aztán egyenként köpködje ki a fogait. A Bud Spencer-filmek esetében a magyarok alighanem a Füles magazinban, Korcsmáros Pál rajzaival megjelenő, zseniálisan könnyed hangulatú Rejtő-képregényeket látták megelevenedni a vásznon és a tévében, amikor megnéztek egy-egy Bud Spencer-filmet. És hogy az illúzió teljes legyen, a Rejtő-adaptációkat szintén jegyző Fazekas Attila is megrajzolta képregényben Bud Spencert és Terence Hillt a Mokép felkérésére, amikor rajzos formában kellett népszerűsíteni az 1981-es mozibemutató idején az ...és megint dühbe jövünket (Bunyó a bisztróban, avagy hány ökölcsapást lehet elhelyezni öt perc alatt? címmel jelent meg a Füles 1982-es évkönyvében).
A P. Howard-i, kifinomultan csibész alvilági humort ráadásul a jól eltalált szinkronhangok (különösen ami Bujtor István és Ujréti László kettősét illeti) fergeteges magyar szövegei is sokszor egy az egyben képes voltak hozni. Gondoljunk csak az olyan mémmé vált mondatokra, mint a „Kár érte, kiváló ügynök volt!”, a „Te mondd, hogy rablótámadás, a te hangod mélyebb!”, a „– Hogy bírod a piát? – Az első öt litert nagyon jól, aztán a hatodiknál elkezdek kötekedni.”, a „– Mi ez, hagymás bab? – Nem, krumplis hal. – Szeretem a hagymás babot. Sorsoljunk, fej vagy írás! Ha fej, enyém, ha írás, megfelezzük!”, vagy a legendás „Az a tény, kedves kuzin, hogy a mi kis kópénk Tangónak hívja magát a szamba országában, rögtön megvilágosítja számunkra, hogy mekkora nagy seggfej.” Jobb körökben ezek ma már ugyanúgy a kollektív kulturális emlékezet és a közbeszéd részei itthon, mint a „Belépés díjtalan, kilépés bizonytalan!” vagy az „– Uram! A késemért jöttem! – Hol hagyta? – Valami matrózban.”
Természetesen arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy Bud Spencer leginkább azért tudott igen morcos és nagyon erős medveként tündökölni a vásznon, mert az állandó tettestársa, a szikrázóan kék szemű, szőke Terence Hill a közös filmjeikben általában nem az erő volt a csapatban, hanem az ész (no meg a megtestesült stílus és elegancia). Terence volt a jóképű és ravasz zsivány, akinek a pofonja lehet, hogy nem csattan akkorát, mint Budé, de pár villámgyorsan kiosztott biliárddákós körmössel, vagy egy cowboycsizmával lábujjra taposással azért ő is igen hatékonyan tudott fellépni a gyengék védelmezőjeként a magukat nagypályásnak gondoló, kisstílű maffiózók ellenében.
Ha valaha készült volna mozifilm a Magyar népmesékből, amiben a szőke, csillagszemű juhász legyőzi a vasorrú bábát és a hétfejű sárkányt, elnyerve ezzel a hercegkisasszony kezét és a fele királyságot, akkor abban egészen biztosan Terence Hill lett volna a főszereplő! Bud Spencer pedig a borzas szakállú, mogorva óriások, Fanyűvő, Vasgyúró és Hegyhengergető kisöccse, aki egy kis kedélyes, baráti pofozkodás után azért természetesen beáll segítőnek a daliás hős mellé. a Spencer–Hill-páros filmográfiája nekünk, magyaroknak tehát maga volt az élőszereplős Fehérlófia, ahol nagy nehézségek árán ugyan, de mindig győz a jó, a gonosz pedig elnyeri méltó büntetését – ha máshogyan nem, legalább egy vicces fenéken billentés formájában. Alighanem azért nem tudjuk soha megunni Bud Spencer filmjeit, amiért a gyerekek sem unják meg, ha mindig a kedvenc meséjüket hallják esténként a szüleiktől.
Érdemes egyébként megjegyezni Bud Spencerről, hogy civilben egyáltalán nem hasonlított azokra a bozontos szakállú, zord bumburnyákokra, akiket a filmjeiben alakított. Valójában mindvégig ugyanaz a nagyszájú, mindenkivel tréfálkozó, láncdohányos, kártyázós, szerencsejátékozó, sokáig bulizós bonviván maradt, mint aki fiatal sportoló korában volt. Saját bevallása szerint kizárólag csak azért nyergelt át a filmkészítésre a vízilabda helyett, mert az egója nem tudta volna elviselni, hogy 30 éves kora fölött az ifjú titánok letaszítják őt a medencében a trónjáról. Vagyis Bud Spencer pont olyan volt az életben, amilyen Terence Hill a filmjeiben – és milyen érdekes, hogy Terence Hill szintén a filmbéli karakterei totális ellentéte volt a valóságban: egy végtelenül szerény és visszahúzódó, az erőszakot teljesen elutasító, a hajnalig tartó tivornyákat kihagyó, mélyen vallásos ember.
Az, hogy ennyire jól működött kettejük párosa a filmvásznon, nemcsak a véletlennek volt köszönhető (mint az köztudott, Giuseppe Colizzi rendező egy széles körben ismert, nagydarab olasz fickót akart szerepeltetni az Isten megbocsát, én nem!-ben Pietro Martellanza mellett, aki viszont a feleségével való veszekedéskor belerúgott a falba és eltörte a lábát, így Terence Hill ugrott be a helyére, mivel nagyon hasonlított a Django sztárjára, Franco Neróra), hanem annak is, hogy a két színész az életben is nagyon jól kijött egymással. Bár ég és föld volt a jellemük, sosem vesztek össze semmin, és nem volt köztük szakmai rivalizálás sem. Bud Spencer ugyanis sosem röstellte bevallani, hogy kettejük közül Terence Hillt tartotta csak igazi színésznek, aki mindig lelkiismeretesen felkészül a szerepeire (miközben Bud csak afféle könnyű pénzkereseti lehetőségnek fogta fel a filmforgatásokat, ahonnan sokszor el is késett a hajnalig tartó lumpolások miatt, és az egészet csak azért csinálta, mert a nézők szerették őt, és mindig újabb és újabb filmekben akarták látni). A szenzációs páros még Bud Spencer utolsó éveiben is rendszeresen összejárt Rómában spagettivacsorára, no és persze egy jó kis beszélgetésre.
Egyáltalán nem rajtuk múlt, hogy a '70-es és a '80-as évek népszerűségi lázát követően (ekkorra már nemcsak Magyarországon és Olaszországban, de Németországban, Csehszlovákiában, Japánban, valamint a skandináv és a dél-amerikai országokban is hatalmas rajongói kultuszuk lett) az 1994-es Bunyó karácsonyig után soha többé nem forgattak közösen filmet. Valójában ők ketten sosem voltak összenőve, hiszen a legnagyobb sikereik előtt, közben és után is rendszeresen dolgoztak külön-külön. Elég csak a Piedone-filmekre vagy az Extralarge sorozatra, Terence Hill esetében pedig a Lucky Luke-ra vagy Don Matteóra gondolni. Bud Spencer a Különben dühbe jövök című önéletrajzi könyvében így mesélt arról, miért áldozott le a szerencsecsillaga az olasz akcióvígjátékok nyugdíjaskorba lépett királyainak:
Elérkeztünk a különleges effektusokkal teletűzdelt, nagyszabású amerikai filmek korszakához, a Csillagok háborúja és a Superman sorozatok, a Terminator és az Indiana Jones világába. Miközben csak úgy röpködtek a milliárdok, mi folytattuk a magunk szerény szerzői filmjeit, amelyek időközben már haldokolni kezdtek, vagy ki is koptak a köztudatból, mint a spagettiwesternek.
Azt, hogy mi, magyarok Bud Spencert vagy Terence Hillt kedveljük-e jobban, sosem fog kiderülni – hiszen egyformán szeretjük mindkettejüket! Ha mindenképpen lándzsát kell törni valamelyikük mellett, akkor talán egy babszemnyivel Piedone felé billen a mérleg. Ő ugyanis nemcsak alkatilag és temperamentumra, de a filmjeiben látható karakterein keresztül is jobban megfeleltethető annak a rendszerváltás környéki „tipikus magyar férfinak”, aki szeret nagyokat enni, jókat zsugázni, és nem kap szívbajt, ha egy kicsit simliskedni kell, vagy esetleg erélyesebben fellépni a kocsmában és a strandbüfében, mert pár sör után elszabadultak az indulatok a nagy melegben (arról, hogy a hazai társadalom lényegében a mai napig issza a levét az efféle rendszerváltáskori férfimentalitásnak, majd egy másik cikkben írunk).
Nem véletlen tehát, hogy Bud Spencer örökös magyar hangja, Bujtor István sikeresen le tudta másolni a Piedone-filmeket, és Ötvös Csöpiként ő is kacagtató jelenetek közepette üldözte a bűnt és osztotta a pofonokat „a szegény ember Bud Spencer-filmjeiben”, azaz A Pogány Madonnában, a Csak semmi pánikban, Az elvarázsolt dollárban és a Hamis a babában. Mint ahogy talán az sem véletlen, hogy Ujréti László és Kern András Bujtorral ellentétben soha nem tudott „magyar Terence Hill” lenni a hazai gyártású akcióvígjátékokban.
