A dicsőség ösvényei  (1957) – Roham a német állások ellen

Stanley Kubrick korai mestermunkája egy francia ezredes (Kirk Douglas) lelkiismereti dilemmájának történetét viszi mozivászonra - miközben a film első felében a lövészárkok világának szívszaggatóan élethű ábrázolásával nyűgöz le. Ahol egy francia ezred indul rohamra egy bevehetetlen német állás, a Termeszvár ellen, de az iszonyú veszteségek hatására visszavonulnak, bár tábornokuk megparancsolja saját tüzéreinek, hogy lőjenek a „gyáva" katonákra. Az egységet meg akarja tizedelni – amire valóban volt példa a széthullás szélén álló francia hadseregben -, de Dax a katonái védelmére kel. A mindig tökéletességre törekvő

Kubrick a nagy rohamot hihetetlen technikai bravúrral vette fel,

és ez ma is tanítani való anyag. Egy hónapig készítették el a mezőt, amelyen forgattak, négyzetcentiméterre kiszámítva, hol legyen robbanás, melyik statiszta hol essen össze, és így tovább. Ironikus módon, mivel Bajorországban forgattak, a francia katonák zömét katonaviselt német rendőrök játszották.   

A híd túl messze van (1977)

Richard Attenborough elképesztő mennyiségű sztárral spékelt munkája az ún. Market Garden hadműveletet és annak kudarcát mutatja be, amelynek az volt a célja, hogy egy ejtőernyős bevetés és az azzal párhuzamos páncélos előretörés során három fontos hidat elfoglalva áttörjék a német frontvonalat.

Az utolsó hidat Arnhemnél azonban nem sikerült teljesen elfoglalni,

csak az egyik hídfőt, a másik oldalról a németek képesek voltak erős ellentámadásokra – olyan páncélos egységekkel, amikről a szövetséges felderítés nem is tudott. Az első ellentámadást a Frost őrnagy (Sir Anthony Hopkins) vezette ernyősök verik vissza, az egymásba rohanó, lángoló német páncélozott felderítőjárművek pedig, ha csak egy időre is, afféle védőtorlaszt alkotnak – de hamarosan megindulnak a panzerek is.

Apokalipszis most (1979)

Az amúgy is emlékezetes film legemlékezetesebb jelenete egy helikoptertámadás. Willard százados (Martin Sheen) egy légiszállítású egység parancsnokát,  Kilgore ezredest (Robert Duvall) kéri meg, hogy segítsen neki megtisztítani az utat egy folyótorkolat felé a partvidéken, de az ezredes csak azért segít, mert a tenger errefelé remek a szörfölésre.

Az amerikai helikopterek támadásba lendülnek,

a hangszórókból Wagnertől A walkűrök lovaglása szól, miközben gépágyúkkal, rakétákkal, gépfegyverekből cafatokra lövik a falut védő vietnámiakat, akik csak minimális veszteséget tudnak okozni. A támadást megkoronázandó, amerikai vadászbombázók jelennek meg, hogy napalmot dobjanak az erdősávra, ahol a túlélők rejtőzhetnek, miközben elhangzik Kilgore szájából a filmtörténet egyik leghíresebb mondta: „Imádom a reggeli napalm illatát”. Francis Ford Coppola a jelenet kedvéért tényleg felgyújtotta az őserdőt.

Az utolsó mohikán (1992) – A William Henry erődbeli mészárlás

Michael Mann filmjének jelentős része a határmenti William Henry erődben játszódik, amelyet angol és amerikai védői feladnak az ostromló franciáknak a szabad elvonulásért cserébe. Csakhogy a franciák indián szövetségesei számára a megvert védők és családtagjaik szabad prédának számítanak, és amint a menekültek oszlopa az erődhöz ér, két oldalról rájuk támadnak.

Az eredmény igazi mészárlás lett,

az áldozatok száma azonban vitatott, sok történész szerint „csak” pár száz emberről volt szó, mások szerint 1500-ról. Mann elképesztően izgalmasan mutatja meg, hogyan kezdődik a rajtaütés. Először csak egy-egy harcos tör elő, leterítve áldozatát, miközben a Magua (Wes Studi) vezette huronok csendben követik a menetoszlopot a fák között, majd felharsan a csatakiáltásuk, és rávetik magukat a katonákra és a civilekre. Miközben Nathaniel Poe (Daniel Day-Lewis), Csingacsguk és Unkasz Munro ezredes lányait mentik ki, Magua végez az ezredessel, és kitépi annak szívét, a mészárlás igazi tetőpontjaként.

Sztálingrád (1993) - Harc a T-34-esek ellen

Joseph Vilsmaier filmje a kolosszális II. világháborús csata ötvenedik évfordulóján készült, és kivételes módon a német nézőpontot mutatja be. Azt, ahogy a kezdeti sikereket követően az oroszok feltartóztatják, majd bekerítik a német csapatokat, akiknek szép lassan fel kell adniuk a külső védvonalat, majd a rommá lőtt városba szorulnak vissza. Egy ilyen, a nyílt hómezőn vívott kisebb csatát mutat be a film, ahol

néhány német katonának egy tucatnyi T-34-es tankkal és a rajtuk szállított gyalogsággal kell megküzdenie.

Egyetlen, elég pontatlan páncéltörő ágyú támogatja őket, illetve páncéltörő gránátokkal, gránátkötegekkel és Molotov-koktélokkal védekeznek, és csak jókora veszteségek árán tudják megtartani állásaikat. Még dúl a közelharc, amikor az egyik géppuskás kirohan, hogy megszerezze az egyik elesett orosz nemezcsizmáját – a németek felszerelése ugyanis, ellentétben a szovjetekével, teljesen alkalmatlan volt a brutális orosz tél viszonyai között.

A rettenthetetlen (1995) – A Stirling Bridge-i csata

Külön cikket lehet írni - szoktunk is – arról, hogy hány történelmi pontatlanság és hiba van Mel Gibson rendezésében, de a lényeg az, hogy ez a film mindig is közönségkedvenc volt és lesz. Gibson 5 Oscar-díjat nyert vele, beleértve a legjobb filmnek és rendezőnek, illetve operatőri munkának járót is. William Wallace valóban többször is legyőzte korának egyik legerősebb hadseregét, és újfajta hadviselést vezetett be, amely

a lovagiasság helyett a taktikát helyezte előtérbe,

legnagyobb győzelmét pedig Stirling Bridge-nél aratta. Az angol nyelvet kicsit is ismerőknek feltűnhet, hogy a „bridge”, vagyis a híd ebben a csatában bizony nem szerepel, pedig a skótok úgy nyertek, hogy az angol sereg felét átengedték ezen a bizonyos hídon, majd elvágva a visszavonulás útját, lemészárolták őket. Gibson persze sosem adott az ilyen apró részletekre, ő megcsinálta a saját csatáját a saját díszletei között, de az is látványosra sikeredett.

Ryan közlegény megmentése (1998) – Omaha Beach

Minden idők legvéresebb csatajelenetét Steven Spielbergnek, illetve az amerikai hadseregnek köszönhetjük – az utóbbinak azért, mert a legerősebben védett partszakaszon, az Omaha kódnevű részen indított meg támadását Hitler „atlanti fala” ellen – az invázió másik négy szakaszán messze nem volt ilyen ellenállás. Spielberg pedig

úgy mutatja meg a partraszállást és az azt követő mészárlást, mintha egy horrorfilmet néznénk

– több ezer liter művért és vörös festéket használtak fel. A filmnek csak ez az egy jelenetsora 12 millió dollárba került, 1500-an dolgoztak rajta – ebből 400 volt a stábtag, a többi színész és statiszta, utóbbiak az ír hadsereg katonái, mivel a jéghideg ír tengerparton forgattak. A statisztákat – akik között 30 végtag amputált volt, akik a súlyos sérülteket játszották – szakaszokra osztották és rendkívül pontosan kidolgozott tervet kellett követniük, miközben négy héten át robbant körülöttük a pirotechnika. Meglepő módon egyetlen sérülés volt, egy figyelmetlen sofőr ráhajtott egy statiszta lábára.

Nagy Sándor, a hódító (2004) – A gaugamélai csata

Szokás savazni Oliver Stone Nagy Sándor-filmjét és a címszerepet játszó, kiszőkített Colin Farrellt, pedig minden hiba ellenére sikerült valami hihetetlenül látványos dolgot összehozni. A csúcspont Alexander talán leghíresebb fegyverténye, a monumentális gaugamélai csata hihetetlenül látványos bemutatása, Itt a mélyen a perzsa birodalomba behatoló macedón sereg gyalogsága éppen csak kitart a túlerőben lévő perzsákkal szemben.

Harci kocsik, lovasság és az ellenséges gyalogság zúdul rájuk,

de a kitűnően kiképzett harcosok állják a sarat, miközben Alexander egy zseniális taktikai lépéssel a lovasságát a meggyengült ellenséges derékhadon keletkező résen át egyenesen a perzsa nagykirály, Dareiosz ellen indul meg. Tudja, ha őt legyőzi, övé a birodalma, a nagykirály pedig nem bírja idegekkel, magára hagyja seregét, és feladja a csatát. Stone nem a szokásos két tömeg megindul egymás ellen kezdetű megoldásban gondolkodott, hanem jól követhetően, világosan mutatja meg azt, hogyan valósul meg Alexander terve.

Alatriste kapitány (2006)

A valaha készült legdrágább spanyol film hőse a címbéli Alatriste zsoldos kapitány ((Viggo Mortensen), aki a XVII. század királyi Spanyolországát, a gyenge és könnyen manipulálható IV. Fülöp királyt szolgálja, és hol udvari intrikák és csalások, párbajok részese, hol a költséges és hasztalan németalföldi hadjárat csatáiban vesz részt.

Ebben a korban nem volt párja a híres spanyol gyalogságnak

és annak védelmi alakzatának, a terciónak, amely egyesítette a szúró- és lőfegyverek erejét. Csakhogy történetünk idejére lassan leáldozóban van a csatatereket 120 éven át uraló terciók ereje, ahogy azt a sorsdöntő Rocroi-i ütközet is bemutatja, ahol a spanyolok ugyan hősiesen harcolnak az utolsó emberig, visszavetve a hasonló taktikával harcoló ellenséges lándzsásokat, de a francia tüzérség és lovasság végül felmorzsolja őket. A film meglepően részletesen és hitelesen mutatja meg azt a különleges harcmodort, amelyet a spanyolok oly sikeresen alkalmaztak évtizedeken át.  

Élet és halál városa  (2009) – Nanking bevétele

Bár az európai történetírás viszonylag keveset foglalkozik vele, a Nankingi mészárlás volt a távol-keleti háború egyik legvéresebb, legmocskosabb epizódja. A diadalmasan előrenyomuló japán hadsereg 1937 decemberében foglalta el az akkori kínai fővárost, ahol hat héten át ülte torát a fékevesztett erőszak. Becslések szerint 300 000 áldozata volt a mészárlásnak, és nők tízezreit erőszakolták meg, miközben csak néhány jószándékú nyugati próbált közbeavatkozni - kevés sikerrel. Chuan Lu rendező elképesztő tablóképet fest a brutális eseményekről, ami hihetetlenül izgalmas csatajeleneteket is tartalmaz. A film egyik csúcspontja a történet elején lezajló kínai rajtaütés, ahol

egy maroknyi szedett-vedett fegyverzetű katona és milicista csapdába csalja a japán előörsöt.

Bár a legtöbb japánt megölik, egynek sikerült elmenekülnie és riasztania a főerőket, akik már tudják, mire számítanak, tankokkal és tüzérséggel térnek vissza. Chuan Lu legfőbb erénye, hogy nem hazafias hőskölteményt akart készíteni, hanem valós történelmi eseményeket megeleveníteni, és ha egy japán bátor, azt is megmutatja.